|
A szerző előszava a regényhez
Középkorú férfi vagyok, elmúltam ötven éves, és az késztet a családom és a magam történetének leírására, hogy félő, elfelejtem. Általában öregek szoktak önéletrajzi regényt írni. Nem érzem magam öregnek, és remélem még legalább annyi ideig élek, mint ezidáig. Akkor a vége felé talán írok még egyet. A második részt. De hát az ember nem lát a jövőbe. Apám mindenesetre azt mondta egyszer, úgy harminc éves koromban:
- Fiam, amit te eddig átéltél, az több embernek is elég lenne.
Könyvem nem törekszik irodalmi babérokra, emiatt ne is legyen kétsége senkinek, de ha véletlenül mégis olyan részeket talál benne a kedves olvasó mely magával ragadja, hát ne szégyellje, hagyja csak sodortatni magát.
A könyv szereplői mind valóságos személyek. Ha ne adj Isten valaki ráismerne önmagára megnyugtathatom, hogyő az, nem pedig képzeletem szüleménye. Éppen ezért a neveket, ahol úgy éreztem, megváltoztattam illetve csak egy-egy betűvel jeleztem, ily módon tartva tiszteletben a regényben szereplők személyiségi jogait. Hozzá kell tegyem még, hogy minden amit leírok az az én szubjektív véleményem nem pedig maga az igazság, még ha annak tűnik is.
Végül mindenképpen köszönetet kell mondanom Szeredás Andrásnak és May Szilviának, hogy rendbeszedték "szirticizmusom" szálkás, sprőd, sokszor értelmetlennek tűnő kicspongásait, ily módon téve a regényt a nagyközönség számára is valamelyest olvashatóvá, valamint Müller Péter Sziáminak, hogy megkozkáztatta e könyvem kiadását.
2005. Február. 1. Szirtes András
A nagypapa órája
Nagypapa agyvérzést kapott úgy nyolcvanegynéhány évesen, és fél testére lebénult. Csak ült naphosszat a fotelben, és csorgott a nyála. Egyébként szép szál ember volt, 185 centi magas, erős testalkatú. Az, hogy annakidején nagy nőcsábász lehetett, a családi történetek alapján eléggé valószínű. Mondják, már rég bottal járt, de ha a szokásos vasárnapi ebédre hozzánk igyekezett, mindig kihúzott derékkal, gyalog jött föl a lépcsőn, szabaddá vált kezével az útjába kerülő női hátsókat tapogatva. Panaszkodtak is a lakók a vén kujon viselkedése miatt, akit mégsem lehetett kamasz módjára helyre tenni. Apám mindezt persze tagadta, de anyám jól emlékezett rá. Azt mondta, hogy még a szomszéd cselédlánnyal is kikezdett, pedig akkor már nyolcvan felé járt.
Ezek a vasárnapi látogatások számomra is emlékezetesek voltak. Délben, mikor a nagyapa az asztalfőhöz ült, édesanyám számára mi, gyerekek, megszűntünk létezni. Folyton ott sürgött-forgott a vendég körül, és aggódva kérdezte, elég forró-e a leves. Ugyanis az öregúr azt kizárólag tűzforrón volt hajlandó elfogyasztani. Mire mi is hozzáláthattunk, anélkül, hogy nyelvünk épségét kockáztattuk volna,ő már rég a tormás-mustáros főtt húsnál tartott.
Én nem szerettem a nagypapát. Idegen és félelmetes, magának való ember volt. Sosem vett az ölébe, sosem simogatott. Lehet, hogy óriási termete és sétabotja hatott rám ijesztően, de akár így volt, akár nem, amikor hozzánk jött, mindig elbújtam és kellő távolságból figyeltemőt.
Velünk, gyerekekkel egyébként nem sokat törődött, úgy csoszogott a lakásban, mintha mi ott se lennénk.
Egy alkalommal, amikor nagyapám hosszabb időt töltött nálunk, éjjel hangos üvöltésre riadtam. Kiugrottam az ágyból és a villanykapcsolóhoz rohantam. A felgyúló fényben apámat láttam állni pizsamában a fürdőszobához vezető folyosón, kinyújtott karral, mely nagyapa fogatlan szájában végződött. Úgy festettek együtt, akár egy szoborcsoport. Apám, mint kiderült, a mellékhelység felé tartott, mikor beleütközött nagyapába, aki kitátott, fogatlan szájjal éppen egyik éjszakai útját rótta.
Hiányzó fogsora esténként egy pohár vízben pihent, amit én egyik reggel, amikor álmosan kimentem a fürdőszobába, egyhajtásra kiittam. Még szerencse, hogy a fogsort nem nyeltem le. Rögtön kihánytam az egészet, és hiába sikáltam a fogaimat, öblögettem a számat mentolos folyadékkal, még napokig, hetekig éreztem azt a leírhatatlan ízt.
Nagyapám bigottan vallásos ember volt. Mikor szombatonként meglátogattuk,ő földig érő fehér lepedőbe burkolózva járkált a szobája és a konyha közötti folyosón, és látható révületben imákat mormolt. Sosem értettem, miért tart a nagypapa minden szombaton jelmezbált. Apámat hiába kérdeztem, csak csendre intett.
Hat éves lehettem, mikor nagyapám a második agyvérzését kapta és már hosszabb ideje kórházban ápolták. Egy reggel a fürdőszobai tükör előtt fésülködve megkérdeztem apámtól, miért kell neki minden nap meglátogatnia. Apám döbbent, fájdalmas arrca még mindig előttem van.
-Tudod, fiam, remélem, ha én ilyen beteg leszek, te is meg fogsz látogatni engem a kórházban. Persze nem kötelező- tette hozzá elszomorodva.
Nagyon elszégyelltem magam. Egy hétre rá meghalt a nagyapám.
Nagyapa halálakor a vita akörül folyt, kit illet meg örökségül az öregúr kozák kardja. Ezt a kardot nagyapám az első világháborúban szerezte, gyerekkori elképzelésem szerint úgy, hogy rükvertszben vágtázott a kozákok elől, és amikor az egyikük utolérte, egyetlen csapással levágta a kozák karját kardostul. Elvágtatott vele Magyarország felé, egyenesen a Szinnyei Merse utca 25-be, és felakasztotta emlékként a falra. Még a rozsdabarna vérfoltokra is emlékezni véltem, amelyeket semmiféle csiszolással sem lehetett eltávolítani.
Egy ízben, amíg szüleim a meccset nézték a tévében, titokban belopóztam a nagypapa szobájába, felmásztam a hokedlire és leemeltem a falról a kardot. Remegett a kezem az izgalomtól. Megpróbáltam kihúzni tokjából a pengét, de hiába erőlködtem. Kénytelen voltam tokkal együtt forgatni az amúgy is nehéz kardot, ami behozhatatlan előnyhöz juttatta a képzeletbeli ellenséget.
A kozákokra mért csapást leszámítva a nagyapa életéről fennmaradt adatok kevésbé regényesek. Swifch Manó galíciában született és 1903-ban a zsidó pogromok elől menekült Budapestre. Meglehetősen szegény ember volt, segédmunkásként dolgozott. Egy ideig felvitte az Isten a dolgát, szerzett egy muraközi lovat és egy szekeret a Városligetben. Innen indult útnak minden hajnalban bútort, tüzifát, mindenféle lomot szállítani. Feleségét, apai nagyanyámat én már nem ismerhettem, 1946-ban meghalt tüdőgyulladásban. Láttam a fényképét, nagyon szép asszony volt.
Nagyapa nevezetes kardján egyébként már 44-ben összeveszett a család, mert apám húga mindenképpen szeletelőkést akart belőle készíttetni egy vándorköszörűssel, hogy felvághassa vele a nemlétező kenyereket. Apámék sokat éheztek az ostrom alatt, és előtte is, ám a családi ereklyéből konyhakést csinálni eretnekségnek tűnt szemükben, úgyhogy Kati néni nagy nehezen lemondott a dologról.
A másik kincset, nagypapa óráját én találtam meg a temetés előtti napon az éjjeliszekrény fiókjában. Óvatosságomról megfeledkezve beszaladtam vele apámhoz a nappaliba, és megkérdeztem, ez vajon kié lesz. A családom meghökkent szemfülességemen, és végül úgy döntöttek, ha a kard az unokatestvéremé, akkor az óra a mi családunkat illeti. Így hát apámhoz került letétbe, mindaddig, amíg el nem érem a nagykorúságot.
A nagypapai órát tizenegynéhány éves koromban sikerült elcsennem apám fiókjából. Neki fel sem tűnt, én pedig jól eldugtam a kacatjaim közé. Az órát hiába húztam fel, nem működött, valami megszorulhatott benne. Amikor nagykorú lettem, és hivatalosan is megilletett az óra, első dolgom volt, hogy elvigyem megcsináltatni. Azt hiszem, nincs olyan órás Budapesten, vagy csak igen kevés, akinél meg ne fordultam volna. Eredetileg zsebórának készült a háromköves Omega, -magyarázta el valamelyikük-, amit később aztán karórának alakítottak át. A hátlapjába kapart kis jelek pedig arról árulkodnak, hogy a nagypapa titokban többször zaciba csapta. Rendszerint kipucolták, egy-két napig járt is, aztán újra megállt.
A nagyapai óra végigkísért egész életemen.Verekedések előtt a biztonság kedvéért levettem a karomról, és a szemüvegemmel együtt zsebre vágtam. Csak egyszer repedt meg a teteje, amikor az iskolában pofon akartak vágni, és védekezésül magam elé kaptam a bal karomat.
A moziban olyan hangosan ketyegett, hogy a mellettem ülők néha rámszóltak: vegyem le, vagy dugjam el valahová, mert annyira idegesítő a feszült, izgalmas jelenetek alatt ez a ketyegés, hogy nem tudják élvezni a filmet. Hangját később fel is használtam első játékfilmemben, mint hangeffektet egy pokolgéphez.
Az óra, családi ereklyéhez méltó módon, különleges tulajdonsággal is rendelkezett: nem csak az időt, hanem a családi tragédiákat is jelezte.
Amerikában, egy kis múzeumi szobában figyeltem fel erre a nem mindennapi képességére. Egész nap a sötétben ültem és a vágóasztalon régi némafilmeket nézegettem. Amikor végül felgyújtottam a villanyt s az órámra pillantottam, észrevettem, hogy leesett róla a másodpercmutató. Rögtön lefeszítettem a számlap felett lévő plexilapot, hogy a helyére illesszem, ám az abban a pillanatban elrepült, és hiába keresgéltem jó fél órán át a padlószőnyegen, nem találtam meg. Bérelt lakásomba hazatérve a rögzítőn üzenet várt, hogy feleségem, Lujzi meghalt.
Évekkel ezelőtt, mikor apám eltörte a lábát, a nagymutató jelzett: megállt. Apám az ágyán feküdt, mikor betoppantam hozzá. Elálmélkodott, hogyan éreztem meg, mi történt vele. Akkor már évek óta külön éltem, és csak hébe hóba beszéltünk telefonon.
Előfordult az is, hogy lerepült az óra teteje, de tovább járt. Ilyenkor nem ijedtem meg annyira.
A nevezetes óra ma is megvan. Végre valahára sikerült egy órást találnom, aki rendesen megjavította, és lehet, hogy az én hallásom romlik, de most mintha már illedelmesebben ketyegne. New Yorkban vásároltam egy hozzá illő vastag bőrszíjat fél dollárért egy utcai árustól, így végül teljesen konszolidálódott.
A nagypapától örökölt órát egyébként már régen nem hordom, mert amióta a magam ura vagyok, nem kell az időt néznem. Ott fekszik a polcon nagymellű nagyanyám, Steiner Klára fényképe mellett, és néha, ünnepélyes alkalmakkor, áhítattal leveszem a polcról, óvatosan felhúzom és felcsatolom. Vékony csuklómon lötyög a szíj, minduntalan lefordul a nagy ketyegő gép, sőt kényelmetlen is, mert nem tudom rágombolni az ingem mandzsettáját.
Az auschwitzi fotókon látható csontáaszott emberek jutnak eszembe ilyenkor, és büszke vagyok arra, hogy úgy mérhetem az időt, ahogyőseim mérték annakidején.
Hotel Auschwitz
Anyám emlékei szerint szülei háza amolyan szellemi központnak számított Jánosházán. Hétvégenként tizenöt-húsz vendég is megfordult náluk, az összejöveteleken nagymamám zongorázott, a férfiak kártyáztak, politizáltak, dohányoztak. A cionista egylet is ott tartotta az üléseit.
Noha jól éltek, és cselédet is tartottak, a szülők mégis fontosnak tartották, hogy anyám már kisiskolás korában megtanulja a kenyérsütést, az állatok gondozását, a növények termesztését. Később is szigorúan fogták, a serdülő lány a nagy átmenő forgalom ellenére a férfiakkal csak felügyelet mellett beszélgethetett.
Mama a korlátozások ellenére egész fiatalon szerelmes lett, és épphogy elérte nagykorúságát, 18 évesen férjhez ment. 1943-ban megszülte első gyermekét.
A diszkrimináció, a fajüldözés minden zsidó családot sújtott már, de sokan ezt nem vették komolyan, vagy egyszerűen nem akarták elhagyni szülőföldjüket. Anyámék családi boldogsága sem tartott soká, férje munkaszolgálatosként Borba került. Hosszú, féléves levelezgetések után anyám 1944 májusában megkapta a várva várt látogatási engedélyt, és elhatározta, hogy útnak indul.
Anyám és huga útban Bor felé megálltak Budapesten, és a kicsi gyereket, hogy megkíméljék a hosszú utazástól, egy zsidó szeretetotthonban hagyták.
Borban anyám csupán egy órát lehetett együtt munkaszolgálatos férjével, azt is azőrök felügyelete mellett, és máris indulnia kellett vissza. Ekkor látták utoljára egymást, mert a szemtanúk elmondása alapján a férfi később annyira legyöngült, hogy munkaképtelenné vált, és azőrök agyonverték.
Mire anyám Pestre ért, a zsidó szeretetotthonban hűlt helyét találta gyermekének. Az épület kongott az ürességtől. Mint megtudta, az ottlakókat gondozóikkal együtt bevagonírozták, és csak egy-kettőnek sikerült a svéd követség segítségével megmenekülnie. Anyám mint azőrült járta végig a zsidó-svéd szeretetotthonokat, de hiába. Soha nem találta meg a gyermekét, pedig még évekkel, évtizedekkel később is próbált a nyomára bukkanni. Nem tudta megbocsájtani magának, hogy akkor kiadta kezéből.
Visszament Jánosházára a szülői házba, gondolta a család talán elfeledteti vele gyermeke elvesztését.
Épp rosszkor érkezett. Szüleivel, nagyszüleivel egész rokonságával együtt bevagonírozták az egész családot, és elindították Auschwitz felé.
Anyám, aki jól tudott németül és egészségügyi szakiskolát végzett, a kuplerájba került, nem kurvának, hanem nővérnek. Neki kellett ellenőriznie a nőállomány egészségi állapotát. Egy idő után már beleszólása volt abba is, hogy ki felel meg a kívánalmaknak. Az új jelöltnek minden igényt ki kellett elégítenie, és az SS tisztek gálánsan és udvariasan viselkedtek vele mindaddig, amíg el nem használódott a szexuális tevékenységben. Akkor viszont gázkamrába került.
Anyám mentette azt, aki menthető volt, de az igénybevételi nyomok sokszor nagyon is nyilvánvalóan jelentek meg a kiválasztott nők testén, arcán. Az SS tisztek pedig ragaszkodtak a friss áruhoz. Hogy anyám csak egészségügyi teendőket látott-e el, vagy alkalom adtán neki is be kellett állnia a sorba, arról sohasem beszélt. Ha rákérdeztem, kitérő válaszokat adott, és ha tovább erősködtem, rámfüggesztette nagy sötétbarna szemeit:
- Sajnos, az én munkám keményebb volt, fiam.
Anyám, kockáztatva státuszát, egyszer kihallgatást kért doktor Mengelétől, abból a célból, hogy megmentse családját. A doktor szívélyesen elbeszélgetett vele, és megígérte, hogy mindent megtesz anyám családjáért, pedigők már füst formájában rég eltávoztak valamelyik krematórium kéményén át egy szebb világba.
A doktor azonban annyira szívébe zárta anyámat, hogy egyszer meghívtaőt a kupleráj éttermébe, és anyám az SS tisztek zajos tetszésnyilvánítása mellett elénekelt néhány divatos slágert, katonanótát. Akkor még nem értette, miért kap nagyobb figyelmet, mint a kupleráj többi dolgozója, de a válasz nem késett.
Másnap az orvosi műtőbe rendelték. Szegény, azt hitte, hogy szokásos beszámolójára kíváncsiak, de tévedett. Mengele két segédje az orvosi műtőasztalra fektette, és hormoninjekciót adott be neki. Ettől a kezeléstől pár nap múlva annyira fölpuffadt, hogy úgy festett, mint egy száz kilós disznó. Egyébként filigrán alkat volt, karcsú, de arányos nő. Kezelése több hétig tartott, és bár tudta, hogy valami gaztettet követnek el ellene, tehetetlen volt. Inkább ez, mint a halál - gondolta.
Később, 18 évesen, barátaimmal magam is ellátogattam Auschwitzba. Kíváncsi voltam anyám első "munkahelyére", gondoltam megörökítem kis kézi kamerámmal. A barakkok mellett vertük fel a sátrunkat, és néha bementünk a Hotel Auschwitzba teát inni. Innen adtam fel azt a képeslapot, amelyen egy csonttá soványodott alak feküdt keresztben pipaszárnál is vékonyabb lábakkal. A hátoldalra valami ilyesmit írtam:
" Drága Anyám! Szeretettel üdvözöllek e különleges helyről. Nagyon jól érezzük magunkat. Kár, hogy már hamarosan haza kell mennünk. Csókol fiad: Andris."
Amikor a barakkokon végigsétáltunk, egy váratlan ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy lefekszem az egyik fapriccsre. Az idegenvezető nem kis megdöbbenésére a poros oszlopokon felmásztam a legfelső ágyra. Fejembe vettem, hogy ott alszom egy-két napig, és étlen-szomjan meditálva töltöm az időmet. Persze többőr is azonnal odarohant, lerángattak, majd kilökdöstek a láger területéről. Amikor kértem a múzeum vezetőit, hogy legalább a tábor területén tölthessem az éjszakát, felháborodva közölték, hogy ez az idegenforgalmi látványosság csak nappal és csoportosan látogatható. Éjszakára bezárják. Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: csak nem attól félnek, hogy ellopok valami emléket és hazaviszem?
Meg kellett érnem kamasz fejjel, hogy kizártak Auschwitzból. Furcsa érzés volt.
Maga a múzeum egyébként nem hatott meg. Valahogy hiányoztak belőle az emberek. A vitrinekben halmokba tornyozott szemüvegek és cipők még halványan sem jelezték nekem, mi is történt ott. Ezzel szemben a Hotel Auschwitz nagyon tetszett. Jó üzleti vállalkozásnak látszott. A képeslapok az elrettentő fotókkal, a kulcstartók, melyeken apró kis krematórium lóg, vagy az akkor még ritkaságszámba menő matricák, és a Hotel Auschwitz feliratú trikók lenyűgöztek. Sajnos szűkös zsebpénzünkből nem futotta arra, hogy a kitűnő műereklyékből bevásároljunk.
A leforgatott anyag tönkrement a kamera rejtett hibája miatt, de Sólyom Andris barátom mégis megpróbált belőle egy filmet összeállítani.Nekem igazán a forgatás folyamata volt a fontos. Úgy éreztem, zarándokutat teszek a kamerával.
Később visszatértem ide megismételni a felvételeket, de az újonnan kölcsönkért kamera is elromlott. Eltört benne a felhúzó rugó. Úgy éreztem, akárcsak a helyen, a vállalkozásomon is átok ül. Viszont évek múlva láttam egy lengyel főiskolás filmet, aminél én sem csinálhattam volna jobbat.
Három perces munka volt. Régészek ásnak egy mezőn. Először egy darab drótkeretes szemüveg fordul ki a földből. Aztán egyre több. Tíz, húsz, száz, ezer, millió. A kamera kinyit és az egész mező telis-tele van szemüvegekkel. Szemüveghegyek, - dombok, - halmok. Ennyi a film. És néma.
A bürokrácia útjai olykor kiszámíthatatlanok. Egyik reggel hívatták anyámat, és közölték vele, hogy a következő transzporttal Rigába küldik. Itt szintén működött egy láger, ahol az SS kuplerájban szükség volt rá, mint nagy szakirányú tapasztalattal rendelkező nővérre. Anyám boldog volt.
Nem sokkal később megérkezett Rigába, illetve Riga mellé, de nem a kuplerájba, ahogy eredetileg tudta, hanem egy német repülőgépgyárba. A női raboknak a gyár alsó szintjén alkatrészeket kellett összeállítaniuk. Anyám akkor már tudott egy keveset lengyelül is, úgyhogy a gyártást irányító német katonák tolmácsként sokszor igénybe vették szolgálatait. A felső szinten férfiak dolgoztak, hegesztettek és a nagyobb elemeket isők szerelték össze. Többségük Hollandiában és Belgiumban elfogott partizán volt.
Teo, az egyik belga partizán fülig szerelmes lett anyámba. Tekintettel arra, hogy a férfi és női rabokat szigorúan elkülönítették egymástól, Teo rafinált módját találta ki az udvarlásnak. Amikor azőrök nem figyeltek oda, vékony spárgára kötve szerelmes levelet és némi csemegét tartalmazó zacskót eresztett a női dolgozók közé, anyámnak címezve. Anyám, mivel a tolmácsolás révén kiváltságot élvezett, azőrök segítségével egy-egy csomag cigarettát küldött viszonzásul Teonak, s a cigaretta papírjára írta szerelmes válaszait. Hogy valójában szerelmes volt-e Teoba, azt nem tudom, de mindenképpen jólesett neki az udvarlás. Mindössze egyszer találkoztak, akkor is egy bombariadó alkalmával. A pincébe vezető lépcsőn a lökdösődő emberek között egymás mellé sodródtak és megfogták egymás kezét. A légoltalmi sziréna ez alkalommal a gyári munka végét is jelezte,- az épületet telibe találta egy amerikai bomba.
A férfi és női rabokat a gyár pusztulása után gyalogmenetben elindították Németország felé. Az út keserves volt, és szinte percenként agyonlőttek egy-egy gyengélkedőt. A férfi rabok egy idő után fellázadtak azőrök ellen, és nagy részük megszökött. Teo is velük tartott, de kissé hátramaradt a női menet közelében, hátha sikerül kimentenie anyámat. Azőrség minden mozgó célpontra tüzet nyitott. A belga partizánt a karján találták el, és ha dolgavégezetlenül is, de sikerült elmenekülnie.
A felszabadulás egy erdőben érte anyámékat. Éppen agyonlőtt társaikat hantolták el, mikor az SSőrség egy szemvillanás alatt eltűnt. Kisvártatva megjelent egy amerikai dzsip, és keverék nyelven, némi üggyel-bajjal azonosították a mintegy száz főre zsugorodott női menetet.
Anyám egy amerikai katonai táborba került. Az orvosok és a személyzet legnagyobb ámulatára hormonkezelésektől felduzzadt, kihízott testtel sétálgatott a lesoványodott, legyengült rabok között. Több hónapba telt, míg a rendszeres, fegyelmezett táplálkozás eredményeképpen visszanyerte eredeti alakját.
Mint ápolónő, ezúttal is nagy hasznát vették a betegek ellátásában, olyannyira, hogy nem is szívesen engedték haza. Végül hosszú könyörgés után az utolsók között tették fel egy kelet felé tartó orosz katonavonatra.
Útban hazafelé nem is sejtette, hogy viszontagságai még nem értek véget. A vonaton anyám, a többi ápolónőhöz hasonlóan az egészségügyi vagonban volt elszállásolva. A nővérek felváltva ügyeltek és aludtak, ugyanis a nap bármelyik szakában előfordulhatott, hogy valakinek rosszabbra fordult az állapota, vagy sürgősen segítséget kellett nyújtani.
Egyik éjszaka éppenő volt ügyeletben, mikor a megállóhelyre érve a vagonajtón vadul kopogtatni kezdtek. Gyanútlanul kinyitotta az ajtót. Szergej volt az, egy könnyebben sérült közlegény. A fiú a karjára mutogatva benyomult, majd rögtön a tárgyra tért és meg akarta anyámat erőszakolni. Ô ezúttal sem volt híján a lélekjelenlétnek, felkapott egy szikét és közben kiáltozva hívta társait. Szergej a heves ellenállástól annyira megrémült, hogy jobbnak látta, ha kereket old. Megjelent azőrség, és anyám magából kikelve, reszketve mesélte el a történteket.
A századparancsnok a vagonok elé parancsolta az összes katonát. Mintegy háromszázan lehettek. Végigsétált a sorok előtt, s anyámnak fel kellett ismernie támadóját. Szergej a második sorban állt mereven, arcáról a nagy hideg ellenére patakokban ömlött a veríték. Tudta, ha rávallanak,őt azonnal kivégzik. Anyám egy pillanatra megállt, megdöbbent Szergej arcától, de továbbment. Nem ismerte fel támadóját, közölte végül. A parancsnok sejtette, hogy miről van szó, és nem tágított. Újra és újra végiggyalogoltak a felsorakozott katonák előtt, ám anyámat végérvényesen cserben hagyta az emlékezete.
Másnap éjjel újból kopogtak a vagon ajtaján. Anyám résnyire kinyitotta, de a biztonsági lánc ezúttal rajtamaradt. Szergej állt ott esetlenül, egy konzervdobozzal a kezében, és hálálkodva motyogott valamit oroszul. Mikor látta, hogy az ápolónő nem zavarja el, egy gyűrött fotót tuszkolt be a résen. A képen a kiskatona volt látható feleségével, amint egy nagy, pólyába bugyolált csecsemőt tartanak maguk előtt. Anyámat hirtelen sírógörcs fogta el. Kinyitotta a vagon ajtaját és beengedte a fiút. Szergej úgy viselkedett, mint egy kölyök, anyám lábát és kezét csókolgatta,ő pedig csitítgatta, nyugtatgatta. Ölébe vette fejét, simogatta, s közben maga is szipogott. Hogy végül mi történt, és hogyan búcsúztak el egymástól, arra nézve sosem kaptam egyértelmű választ.
Anyám 1946 elején érkezett meg Budapestre. 25 éves volt. Egy szatyorral a kezében kóválygott a romos főváros utcáin, hontalanul, magányosan. Elvesztette nagyszüleit, apját, anyját, testvérét, férjét, gyermekét. Túlélte a koncentrációs lágereket, és most ott állt egyedül, üres tekintettel a nemlétező, elképzelhetetlen jövőbe meredve. Leroskadt egy utcakőre és remegés fogta el.
Fiatal, harminc év körüli ember szólította megőt. Az apám volt az.
Proletár apám
Apám 1916-ban született, a bátyja, Józsi két évvel korábban. Nagyapám úgy látszik, valahányszor szabadságra jött haza a háborúból, csinált egy gyereket. Statisztikusok megállapították, hogy a háborúban fogant gyerekek nagy része fiú. Kétségeim vannak efelől, de tény, hogy apám és bátyja valóban a háború alatt fogantak, és fiúk lettek, míg húguk, Kati a háború után született.
Apámat hat elemi után 13 évesen inasnak adták, mert szükség volt a keresetére. A kamaszfiú a Szinnyei Merse utcából járt ki gyalog az óbudai harisnyagyárba, villamosra nem tellett neki.
Inasként - ráadásul lengyel-zsidó létére - igen sok megaláztatást kellett eltűrnie. Ahogy marxista olvasmányai alapján saját szavaival megfogalmazta: saját bőrén érezte a Horthy-rendszer kizsákmányolását. Nem véletlen, hogy apám ösztönösen, majd később tudatosan vonzódott a baloldali eszmékhez. Ez rányomta bélyegét egész életére, erkölcsiségére, magatartására, és nem utolsó sorban a mi neveltetésünkre. Apánk úgy érezte, hogy keményen kell minket fognia, még akkor is, ha ezt nem feltétlenül indokolja anyagi helyzete. Van persze egy másik típus is, aki szintén nehéz körülmények közt nő fel, de ebből azt a tanulságot vonja le, hogy gyermekének még véletlenül se kelljen hasonló utat végigjárnia.
Apám mindenesetre az első típushoz tartozott, így aztán nem voltunk elkényeztetve.
Egy biztos, nem volt könnyű Swifch Zoltánnak. Nem elég, hogy zsidó volt, de még lengyel bevándorló is. Mint külföldi állampolgárnak, minden héten jelentkeznie kellett a rendőrségen. REF-es volt, azaz rendőri felügyelet alatt állt. Családjával együtt egyik napról a másikra élt a létminimumon, illetve inkább az alatt. Nagyapám rendszertelenül jutott munkához, és mivel abban az időben egyre nőtt a munkanélküliség, ha akadt is valami munka, azt inkább magyar ember kapta meg. A nagymama a semmiből etette három gyermekét és tartotta fenn a családot. Apám tudta, hogy a napi kenyéradagnál többet nem ehet, mert akkor nem jut másnapra.
Szegénységből fakadó szokásai egész életében megmaradtak. A vacsora végeztével mindig a markába söpörte az asztalról a morzsát és megette. Mikor nővéremmel csodálkozva megkérdeztük, hogy ezt miért teszi, így válaszolt:
- Tudjátok Indiában több millióan éheznek. Meg kell becsülnünk az ételt.
- És apu, ott is megeszik a morzsát az asztalról?- érdeklődtem tovább e furcsa szokás eredete felől.
- Édes fiam ott még morzsára sem futja.
Előfordult az is, hogy éjjel kilopózott a hűtőszekrényhez és minden maradék ételt megevett, mondván, nehogy kárba vesszen. Emiatt sokszor elcsapta a gyomrát szegény, orvost kellett hívni hozzá. A kőrözött készítésénél a fellelhető összes ételmaradékot összekotyvasztotta. Néha tréfálkozva megjegyeztem, hogy nagyon ízlik a "kenőcs", de mintha még hiányozna belőle valami ételmaradék.
Apám inasévei alatt elsajátította a textilszakma minden csínját-bínját, megismerte az anyagokat, a textilgyártás módszereit, és minden esélye meg lett volna rá, hogy jó szakemberré váljék, ha a szakvizsga előtt nem sokkal ki nem teszik az utcára a folyamatosan szigorodó zsidótörvények miatt.
Apám, mint igazi mintagyerek, amiben tudott, segített anyjának a házimunkákban. Rendszeresenő mosta fel a konyhakövet, vitte le a szemetet, hordta fel a tűzifát, amíg volt.
Baráti körébe hasonló sorsú fiúk tartoztak, de ahogy elnézegetem néha a róluk készült fényképeket, szegénységük ellenére sem látszanak szomorúnak, inkább vidámnak, de lehet, hogy ez csak a fényképezőgép felé tett gesztus volt. Sokat kirándultak, úszni és evezni jártak a Dunára. Köztük ismerkedett meg apám először olyan gondolatokkal és eszmékkel, amelyek kérdésessé tették számára a kényszerű társadalmi viszonyokat.
Eljárt a baloldali munkásegyletekbe, eleinte csak sportolni, később beszélgetni a világ dolgairól. Hallott a Szovjetunióról és arról, hogy ott más rendszer létezik, és állítólag mindenki egyenlő. Titokban megkapta és elolvasta Marx Kommunista Kiáltványát. Kívülről megtanulta. Fokozatosan tudatos proletárrá vált. Ez volt az egyetlen reménysége, hogy kilábaljon a nyomorból.
Ami a magánéletét, s azon belül például a nemiség kérdését illeti, apám, sok elvbarátjához hasonlóan zárkózott, mondhatnám prűd volt. Egyszer, úgy 16 éves korom táján leült mellém a fürdőkád szélére, és hozzálátott, hogy felvilágosítson a nőkkel és általában a szexualitással kapcsolatban. Groteszk helyzet volt, mert akkoriban már túl voltam első kísérleteimen, és a szüzességemet is elvesztettem a Balatonon, két kelet-német turistalány jóvoltából.
Látván zavarát, megkérdeztem tőle, hogyan kezdte el a szexuális életét. Elmesélte, hogy barátai befizettékőt a Continental szállóba, a Dohány utca egyik leghíresebb kuplerájába. Az élményt kiábrándítónak és undorítónak találta. Ezen elnevettem magam, mireő megsértődött. Nem is akart a témára visszatérni. Meggyőződéssel vallotta - ez nyilván neveltetéséből és kommunista erkölcsiségéből is fakadt - hogy az embernek azzal kell leélni az életét, akit először kiválasztott magának, és semmiféle más megoldás nem jöhet szóba. Később rájött, hogy elvei nem alkalmazhatóak zökkenőmentesen a gyakorlatban, és azt hiszem, ez a meghasonlás végigkísérte egész életét.
Ahogy fasizálódott az ország, apám szeretett volna kapcsolatot találni az akkor még illegális kommunista párttal. Mivel REF-es volt, hiába is igyekezett, mindenütt láthatatlan falakba ütközött. Jól tudták az akkori kommunisták, meddig mehetnek el a beszervezésben.
Aztán egy napon elrendelték a család kitoloncolását. Apám jó ösztönnel már előbb eltüntette a szüleit és a testvéreit a lakásból. Egy ideig padokon aludtak a Városligetben, majd különböző rokonoknál húzták meg magukat. Közben a házukból és a környékről az összes zsidó családot vonatokra rakták és elszállították. Hogy hova, arról apám csak néhány hónap múlva értesült, amikor egyik rokonától levelezőlapot kapott. A férfi kétségbeesett szavakkal ecsetelte helyzetüket, és sorai így zárultak: "...ha nem segítetek, végünk van!"
Kamanec-Podolszk környékén a Budapestről kitelepített zsidók tízezrei tűntek el. A teljesen lesoványodott emberekkel megásatták saját sírjaikat és belelövöldöztékőket. A föld még napokig mozgott felettük.
Fél évvel később a kitoloncolások megszűntek. Apám családja visszaköltözhetett, de a látszólagos nyugalom nem tartott sokáig. Apámat és bátyját munkaszolgálatra hívták be. Józsi Borba került, a rézbányákba. Sorsa alakulásáról csak annyit tudni, hogy amikor a szovjet csapatok Magyarország felé közeledtek, az életben maradt munkaszolgálatosokat gyalogmenetben elhajtották Ausztria és Németország felé. Józsi még megérte a felszabadulást, de amikor az amerikai katonák által adott húskonzervet befalta, sok más társához hasonlóanő is belepusztult. Szervezete nem bírta feldolgozni a hirtelen kapott nehéz táplálékot. Nem véletlen, hogy az amerikaiak később, amikor egy-egy lágert felszabadítottak, először tejbekását adtak a raboknak, és csak később tértek rá a nehezebb táplálékokra.
Muszos apám egy lenfonógyárba került, Mosonmagyaróvárra, ahol abban az időben egyenruhákat készítettek a német hadsereg számára. Erről az időszakról részletesen írt később könyvében, melynek az Egy szerencsés munkásszázad címet adta.
Egy alkalommal a munkaszolgálatosok nem teljesítették a normát, és emiatt a keretlegények a büntetés igen sajátos formáját találták ki. Kivezényelték az egész századot a mezőre és lefektettékőket a jeges földre. Apám Jan Kadar cseh filmrendező mellé került, aki később Üzlet a korzón címü filmjéért Oscar díjat kapott.
A keretlegények husángokkal ütlegelték, csizmájukkal rugdosták a földön fekvőket. Hamarosan jajveszékelés és fájdalmas üvöltés töltötte be a mezőt. Volt, akinek csontja törött, volt, aki belső vérzést kapott. Órákig feküdtek így, s közben beesteledett. Azőrség tagjai válogatott erős parasztlegények voltak, s mire a hold felkelt a mező fölött, alapos munkájuk nyomát holttestek jelezték.
Apám félelmében és védekezésképp fejét behúzva, egészen a földhöz lapult, két kezével a koponyáját védte az ütésektől és rúgásoktól. Amikor alábbhagyott azőrjöngés, Jan Kadar megbökte, és a hirtelen beálló csendben a fülébe súgta:
- Nézd, milyen gyönyörű a telihold.
Apám, félelmében és az ütések okozta fájdalomtól már félájult volt. Látta, amint a hold kékes fényében óriássá nőtt keretlegények közelednek feléjük, s közben jobbra-balra hajlongva ütik, rúgják áldozataikat. Ez a "festői kép" örökre belesült, belevésődött apám emlékezetébe.
A századnak mintegy a fele ott maradt mozdulatlanul. A félig, vagy teljesen agyonvert, élettelen testeket apáméknak kellett összegyűjteniük. A halottaknak gödröt ástak, a súlyos sérülteket pedig a keretlegények a helyszínen agyonlőtték, vagy élve eltemettették.
Biztos vagyok abban, hogy Swifch Zoltán jó néhányősz hajszálát ennek a - ahogyő mondta - "Szent Bertalan éjszakának" köszönheti.
A lenfonó gyárban az eset után hamarosan helyreállt a rend, és az életben maradt mintegy félszáz munkaszolgálatos a továbbiakban fegyelmezetten dolgozott.
A németek bevonulása után még súlyosabbá vált a helyzet. Felügyelő SS-tisztek jelentek meg a gyárban, ami attól fogva lágerként is funkcionált. 1944. októberében Magyarország kormányzója, Horthy Miklós bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból.
Egy alkalommal apám, aki értett németül, takarítás közben kihallgatta a szomszéd irodában beszélgető SS tiszteket. Arról esett szó, hogy a munkaszolgálatosokat másnap hajnalban erőltetett menetben Ausztria és Németország felé terelik, a gyengélkedőket pedig a gyár mellett lévő erdőben likvidálják.
Apám és néhány társa még aznap éjjel belopóztak a garázsba, leütötték a németőrt, az ott lévő teherautókból kannákba szivattyúzták a benzint és szétlocsolták a textilbálákon. Felgyújtották a gyárat. Utána átöltöztek az általuk gyártott német egyenruhákba, majd a tűz nyomán támadt fejetlenséget kihasználva megszöktek.
Apám elszakadt a többiektől, egész éjjel gyalogolt, és hajnalban mint német közlegény felszállt egy Pestre tartó vonatra. Az egyik vagonban német katonák voltak. Közéjük vegyült. Megúszta az igazoltatást, és estére szerencsésen megérkezett Budapestre. Első útja a gettóba vezetett, ahol nem kis rémületet keltett, hogy egy fiatal német katona Swifchéket keresi. Az első sokk után azonban a család azonosította apámat, aki gyorsan ruhát cserélt.
Szálasi hatalom átvételét követően az utcán rendszeressé váltak a nyilas igazoltatások. Apám érezte, hogy a gettóban nem biztonságos a helyzetük, ezért elindult, hogy a svéd követségtől úgynevezett védlevelet szerezzen magának és a családjának. Rögtön az első sarkon igazoltatták és elkapták. Több száz "kétes elem"-el együtt az Üllői úton lévő nyilas pártházba terelték. Az összegyűjtött embereket a bámészkodó civil lakosság sorfala között hajtották előre. Apám egy óvatlan pillanatban kiugrott a sorból és a bámészkodók közé állt. Szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy az életével játszik. Szerencséje volt, nem lökte vissza senki a sorba. Néhány percig, míg vissza nem nyerte nyugalmát, az összecsődült járókelők közt maradt, majd hátraosont, áttörte magát a tömegen, és elillant.
Másnap sikerült eljutnia a svéd követségre és megszerezte a papírokat. Szilveszter délutánja volt. Az utcán hármas-négyes csoportokban nyilas bandák cirkáltak. Apám zegzugos mellékutcákon igyekezett vissza a családjához, és ez bizony jó pár órába telt. Mikor megérkezett, mindenki megkönnyebbült: tudták, hogy másnaptól már egy védett ház nyújt nekik menedéket. Ám a nyugalom nem tartott sokáig, éjféltájt erős dörömbölés és hangos kiabálás riasztotta felőket. A nyilasok betörték az épület kapuját. Apám gyorsan a padlásra menekítette családját, és a feljárati ajtót egy szekrénnyel torlaszolta el. Ô kint maradt. A nyilasok az utcára hajtották az embereket, köztük apámat is.
Útjuk gyalog vezetett le a Dunához. Tél volt, a folyón félig befagyott, szakadozott jégtáblák úszkáltak a színén. A parton sorbaállították a gettó lakóit és rájuk parancsoltak, hogy vetkőzzenek le. Nők, gyermekek, férfiak vegyesen. Egy fiatal fiú félelmében vagy meggondolatlanságában el akart szaladni. Hátbalőtték. Nyilvánvaló volt, hogy mindenkire ez a sors vár. Apám, a többiekhez hasonlóan háttal állt a nyilasoknak, közvetlenül a rakpart szélén. Ahogy a gyilkosok közeledtek, számolta a lövéseket és a testek csobbanását. Jó ritmusérzékkel a lövés pillanatában előrevetette magát a jeges vízbe. A golyó a füle mellett süvített el, éppen csak horzsolta az arcát. Ahogy lebukott a habok közé, elöntötte a vér. A jeges víz égette a bőrét, a tüdeje majd szétpattant, de tudta, hogy az életéért úszik. Majd egy percig bírta a víz alatt, aztán fölbukkant a zajló jégtáblák között. Belekapaszkodott az egyikbe, és valami furcsa dolog akadt a kezébe. Egy bugyi volt az, egy halott lányé, aki fennakadt a jégtáblán. A lány teste kifordult, furcsa pózba merevedett. Apám mögéje bújva sodródott tovább a gyilkosok árgus tekintete elől. Néhány golyó elfütyült mellette, míg végre halló- és látótávolságon kívülre került. Érezte, hogy teste elgémberedett. Utolsó erejével kievickélt a partra. A Dob utca felé vette útját.
A ház üresen tátongott, a nyilasok mindhárom emelet lakóit elvitték. A padláson viszont épen és egészségesen találta félelemtől reszkető családját. Testvére és apja gyorsan bedörzsölték testét ricinusolajjal, és egy pokrócba bugyolálták. Apám nem feküdt le, hanem felkeltette a szomszéd ház lakóit és röviden elmesélte, mi történt, mire számítsanak, ha visszajönnek a nyilasok. Néhányan pánikba estek, de a többség meg sem mozdult.Apám hiába magyarázta nekik, mi vár rájuk, hallgatásba burkolóztak. Mintha belenyugodtak volna sorsukba.
A család később visszatért a Szinnyei Merse utcai lakásba, de a sorozatos bombázások miatt szinte állandóan a pincében tartózkodott.
Egyik reggel aztán megjelent az óvóhely bejáratánál egy szőkés, pelyhedző szakállú, apró termetű, vékony fiúcska, az első orosz katona. Alig bírta el a dobtáras géppisztolyt. Apám örömében a katona nyakába borult, és összevissza csókolgattaőt.
- Mi a neved? - kérdezte apám.
- Andrej – válaszolta a fiú.
- Akkor a fiamat rólad fogom elnevezni, hiszen te szabadítottál fel
minket a fasizmus alól - harsogta apám tört oroszsággal, Andrej nem kis megrökönyödésére. Így lett az én nevem András.
A szőke kiskatona után benyomuló nagy darab muszkák végigtúrták az egész óvóhelyet, ital, karórák, ékszerek és nők után kutatva. Azok a zsidók, akik az óvóhelyen húzódtak meg az ostrom elől, szinte már mindenüket elvesztették, úgyhogy nem volt mit elrabolni tőlük. Nagynénémet - okos előrelátással - egy nagy faládába bújtatták, aminek a tetejére ráült az egész család, így Kati épségben megúszta a felszabadulást.
Apám előszedte féltveőrzött kincsét, egy Lenin-jelvényt a vörös csillaggal, és büszkén mutogatta az oroszoknak, magyarázva, hogyő kommunista. Rögtön el is vitték az orosz parancsnokságra.
Rábízták, hogy szervezze meg a kerületben a romeltakarítást, élelmiszerellátást, remélve, hogy ezzel kicsalogatják az embereket az utcára. Az emberek ugyanis meg voltak félemlítve, annyi rosszat hallottak a megszállókról, hogy senkinek nem akaródzott feljönnie.
Apám sajátos módon oldotta meg a feladatot. Elindult az Andrássy úton és bement minden óvóhelyre. Azzal ijesztett rá az emberekre, hogy ha nem jönnek fel levakarni a falakról a sok fasiszta plakátot, visszajönnek az oroszok. Mire visszafelé jött, már mindenki szorgosan sikálta a házak falát.
Éjjel-nappal dolgozott, szervezkedett, elemében érezte magát. Úgy vélte, végre igaz ügyért harcolhat. Felvette a kapcsolatot a kommunista párt tagjaival.
A hatodik kerületben többedmagával megalapította a párt helyi szervezetét, s harminc év
után megkapta a magyar állampolgárságot. A Swifch nevet nem tartotta meg, inkább Szirtesre magyarosított. Abban az időben ez bevett szokás volt, és apám esetében teljesen érthető is: lengyel neve miatt számtalan kellemetlensége akadt, mert amikor bemutatkozott- Swifch - sokan udvariasan rávágták: - egészségére!
(Én magam, mikor Amerikában éltem, sokszor töprengtem azon, hogy nem kellene-e a nevemet Szirtesről Rockyra változtatnom. Ugyanis a Szirtesbe meg az amerikaiak nyelve tört bele. Á, Miszter Szörcsesz, Szartos, Szorcsos, szorították meg találkozáskor a kezemet.)
Szirtes Zoltán elvtárs keményen dolgozott a pártban. Szinte alig volt otthon. Sokszor úgy elfáradt, hogy bent aludt a pártirodán. Szervezőkészségével és leleményességével csodákat művelt.
Legnagyobb érdeme talán az volt, hogy megszervezte a polgárőrséget, éjszaka ugyanis sok banda garázdálkodott az utcákon. Ôk voltak az úgynevezett "vetkőztetők", akik leszedték a járókelőkről a jobb ruhákat és vidéken elcserélték élelmiszerért. Apám szerzett több ládányi Cetka pisztolyt, és ezzel szerelte fel az elsősorban baloldali érzelmű fiatalokból álló polgárőröket. A hatodik kerületben hamarosan megszűnt a vetkőztető bandák működése.
Egyik este apám átmászott a Nyugati Pályaudvar kidőlt falán és a szétbombázott vagonok aljából szenet rakott be egy nagy zsákba, hogy legyen mivel tüzelni otthon.
Ezt "szerzésnek" hívták akkoriban. Az ember mindent megszerzett, hogy túlélje a háború utáni éhínséget, hideget. Amikor később nekiszegeztem a kérdést, hogy miképpen tudta ezt összeegyeztetni kommunista erkölcseivel, csak zavartan mosolygott:
- Tudod fiam, a szükség törvényt bont. Anyám már nagyon beteg volt, tüdőgyulladást kapott és nem lehetett gyógyszerhez jutni. Legalább meleg szobában fekhetett halálos ágyán. Szegény meg is halt 1946-ban.
Nagyon szerette az édesanyját. Elvesztése volt talán az oka annak, hogy olyan hirtelen és meggondolatlanul, még abban az évben házasságot kötött anyámmal.
Apám és anyám együttélése
Utcai megismerkedésüket követően apám Szinnyei Merse utca 25. szám alatti lakásukra invitálta anyámat. Már akkor igen rossz állapotban volt a nagyanyám. Az Auschwitzból megmenekült fiatal lány ápolta és mindent megtett a gyógyulása érdekében. Modern gyógyszerek nem lévén, régi paraszti módszerekkel próbálta a lázat enyhíteni, de segíteni nem tudott. Néhány héttel jövetele után meghalt nagyanyám. Látni ígyőt sosem láthattam, csak annyit tudok róla, hogy amikor a zsidóüldözések kezdetén felmerült az emigrálás lehetősége, egyedülő vallotta azt, hogy maradni kell, mert ahol az ember megszületett, ott kell leélnie az életét.
- Nézzétek, drága gyerekeim, apátok sorsát. Elmenekült a pogromok elől Galíciából, és letelepedett itt. Most meneküljünk megint és keressünk új hazát? Földönfutókká váljunk egész életünkben? Valahogy csak átvészeljük ezt az időszakot. Ti itt születtetek, ez a hazátok, akárhogy alakul is a sorsunk - mondta.
Nem véletlen, hogy apai nagyanyám annyira ragaszkodott ehhez a hazához, hiszen Egerből származott. Édesapja zsidó borkereskedő volt, és így természetes, hogy Magyarországhoz sokkal jobban kötődött, mint galíciai nagyapám. Szegény már csak a másvilágra tudott tovább költözni a harmadik emeleti kis bérlakásból.
Apámat nagyon megviselte édesanyja halála. Véget ért egy korszak az életében, a gyermek- és kamaszkora. Felnőtté vált, neki kellett ezentúl eltartania a családot. Józsi bátyját hiába várták vissza a fogságból, Kati húga pedig még fiatal volt. Apja, túl az első agyvérzésen, bottal járt, és egész nap csak imádkozott.
Anyám, aki elvesztette egész családját, meleg otthonra talált újdonsült családja körében. Főzött, mosott, takarított, és amikor az öreg Swifch Manó mintegy véletlenül megfogta kerek hátsóját, csak kacagott.
Apám, az aktív pártmunkás, kora hajnalban kelt és már hétkor munkába indult. Sosem tudta, hányig kell dolgoznia, általában késő éjjel ért haza. Pontos beosztással élt és ezt megkívánta anyámtól is. A naptárába nemcsak az élelmiszerre és tüzelőre fordított kiadásokat jegyezte fel, hanem a szabadidőt is előre beosztotta, beleértve az anyámmal való intim együttléteket is. Legalábbis anyám így mesélte később, amikor kettejük kapcsolatáról faggattam. Nagyon szidta apám szexuális kulturálatlanságát. Apám a betervezett időben ráfeküdt, elélvezett, majd a fal felé fordult és máris aludt. Mikor anyám megpróbálta további tevékenységre ösztökélni, fáradtan csak annyit motyogott:
- Ne haragudj drágám, de holnap korán kell kelnem, mert fontos pártértekezletünk lesz reggel. Meglátogat minket Rákosi elvtárs, és én tartok előadást.
Engem nagyon zavart anyám kendőzetlenőszintesége, úgy éreztem, mintha ezzel engem is bántana. Persze ezekről a dolgokról a hétvégi láthatásokon szereztem tudomást, jóval a válásuk után, és ilyenkor még az annyira imádott bableves íze is megkeseredett a számban. Nem akartam elhinni apámról, hogy egyetlen rossz tulajdonsága is lehet. Úgy tiszteltem és úgy szerettemőt, mint senki mást a világon. Amikor hazatértem, érezte is, hogy valami baj van. Félig sírva meséltem el neki, miket mondott róla az anyám. Ô nagyokat sóhajtott, megsimogatta a fejemet, magához ölelt. Tény, hogy kifogásolt férfiúi viselkedése idején apám előadásokat tartott; képezte magát és éjjel-nappal a mozgalomért dolgozott, ami nem is volt olyan veszélytelen. A fiatal tagjelöltek számára tartott egyik előadása például botrányba fulladt, mert egy Nietzsche mondattal zárta szavait. Odament hozzá a központból kiküldött megfigyelő és figyelmeztette, hogy fasiszta filozófustól idézett. Apám elsápadt, de nem hagyta magát. Azt mondta, az idézet, függetlenül attól, hogy kitől származik, igazságot tartalmaz.
Tényként kezelhetjük mindamellett, anyám nem érezte magát túlzottan boldognak. A háború sokkja után azonban végül is békében és biztonságban élt. Terhes lett, megszülte immár második gyermekét, egy kisfiút. Öt napig élt a gyermek. Gyengécskének bizonyult és agyvérzésben meghalt. Apám a karjaiban vitte ki a temetőbe és saját kezűleg temette el. Anyám sírt, úgy érezte, az auschwitzi hormonkísérlet tette alkalmatlanná arra, hogy egészséges gyereket hozzon a világra. Apám vigasztalta.
- Ne félj, csinálunk újat, és nem lesz semmi baj.
Így is történt. Anyám 1947-ben egészséges kislánynak adott életet, aki a Zsuzsi nevet kapta. Az egész család boldogságban úszott. Nagyapám és szíve mélyén apám is sajnálta, hogy nem fiú lett a gyerek, de végre úgy érezhették, hogy a család fennmarad.
Szirtes Zoltánt egyik nap behívatták a központba, hosszasan elbeszélgettek vele a múltjáról, amiről egyébként mindent tudtak, és pártfeladatként felajánlottak neki egy új állást. Legyen az újonnan alakult Rendőrszövetkezet elnöke, és lépjen be az Államvédelmi Osztály tagjai közé századosi rangban. Ezentúl aző feladata lesz a rendőrség és a határőrség alakulatainak élelemmel, ruházattal és fegyverrel való ellátása.
Mivel apám értett a kereskedelemhez és jó szervezői képességekkel rendelkezett, az állás tökéletesen megfelelt neki. El is vállalta. A megbizatás jóvoltából először is új lakásba költöztek, amely minden igényt kielégített. Telefon, központi fűtés, összkomfort, két szoba, hall. Ez akkoriban luxusnak számított. Anyám is elhelyezkedett, ápolónő lett az ÁVO-kórházban.
Reggel korán keltek, aztán ahogy megreggeliztek, apámért már jött is a sofőr, hogy bevigye a hivatalba. Anyám bölcsődébe vitte Zsuzsit, majd futott a kórházba. Amikor végzett, ment Zsuzsiért s haza. Főzött, mosott, takarított, ellátta a gyerekét és várta apámat, aki általában későn érkezett, sokszor több napra is eltűnt és mindig halálosan fáradt volt. Munkájáról nem beszélt, de nem is beszélhetett.
Anyám egyre inkább magára maradt. Több mint négy évvel a háború után robotnak tűnt az élete és ez kedvét szegte. Melegségre, gyöngédségre, törődésre vágyott azok után, amiket a háborúban átélt. Szeretetet ugyan kapott, de az sokszor még nagyobb hiányérzettel töltötte el, mintha egyedül lett volna. Állandó feszültségben élt, hiszen tudta, hogy férje egy erőszakszervezetnél dolgozik, és ismerte annak törvényeit. Olyan világot keresett magának, amelyben boldog lehet, szeretetet adhat és kaphat.
Apám a maga módján próbálta anyámat felvidítani. Egy alkalommal gyönyörű fehér, kézikötésű pulóverrel lepte meg. Mindenki a csodájára járt. Nem sokkal később este lelkendezve toppant be:
- Öltözz, Katikám, szereztem két színházjegyet, a húgom átjön fél óra múlva és vigyáz a gyerekre. A színház után pedig elmegyünk vacsorázni. Végre lesz egy szép szabad közös esténk. Ja, és vedd föl azt a fehér pulóvert, amit a születésnapodra kaptál.
- Ó, az a tisztítóban van - legyintett anyám.
- Hát hogy lehet, hisz négy napja kaptad, és nem is hordtad még - álmélkodott apám.
- Igen, de leöntöttem paradicsomlével és nem bírtam kimosni.
Apám kissé furcsállta a dolgot, de belenyugodott. Elmentek a színházba, utána beültek egy étterembe vacsorázni és remekül érezték magukat. Az ágyban sem csak alvással töltötték az időt, noha apám noteszében ez az esemény előzetesen nem szerepelt.
Aztán egy hét múlva Szirtes elvtárs meghívást kapott egy esti mulatságra, amolyan évzáró bulira. Örömmel sietett haza, hogy elújságolja a hírt és anyámat is magával vigye. Anyám előbb fejfájásra hivatkozott, de végül is beadta a derekát és öltözködni kezdett. Apám megkérdezte, felvenné-e a kedvéért azt a gyönyörű fehér pulóvert, amit még a születésnapjára kapott. Anyám azt mondta, az túl meleg lesz.
- Nem baj, akkor majd leveszed - mondta apám.
Anyám erre úgy érvelt, hogy túl előkelő, feltűnést keltő dolog lenne abban a fehér pulóverben mutatkoznia. Apám elgondolkozott ezen, majd azt mondta:
- Nézd, drágám, én büszke vagyok arra, hogy ilyen ajándékot vehettem neked, és nem szégyellem, sőt szeretném, ha az emberek ebben látnának, hisz gyönyörű vagy.
A fényképek tanúsága szerint apám nem túlzott. Anyám ártatlan tekintetével, magas homlokával, leomló hullámos hajával abban az időben olyan volt, mint egy angyal. Karcsú termete ellenére nagy, kemény mellei voltak, és a szülések után is kamaszosan keskeny maradt a csípője.
- Vagy talán még mindig a tisztítóban van a pulóver? - faggatózott tovább az apám. -Igen ott, és nem is lesz kész, csak a jövő héten - válaszolta anyám.
Szirtes Zoltán fegyelmezett ember lévén, nem akart veszekedést, de úgy érezte, itt valami nincs rendben. Másnap elment a Patyolatba, és kiderült, hogy a pulóvernek nyoma sincs. Este újra előhozta a témát. Anyám eleinte kötötte az ebet a karóhoz:
- Biztosan nem emlékeztek rá a Patyolatban - makacskodott, de aztán a keresztkérdések súlya alatt megtört. Bevallotta, hogy a pulóvert egy barátnőjének ajándékozta a kórházban.
Apámnak ez igen rosszul esett. Szegénysorú gyerekként soha nem költhetett pénzt drága ajándékokra. Nem tudta ép ésszel felfogni, hogy tehetett valaki ilyet. Anyám sírt és térden állva könyörgött, hogy bocsásson meg neki. A gyereke és a saját életére esküdött, hogy soha többé nem fog ilyesmi előfordulni.
- Annyira megsajnáltam, olyan vágyakozó szemmel nézte azt a pulóvert, és tudtam, hogy életében nem lesz neki ilyen, mert szegény falusi lány, albérletben lakik - szipogott anyám.
- Jól van, jól van. Nem akartalak felzaklatni. Ami történt, megtörtént - fejezte be apám, s közben magához húzta anyámat. Szívében azért ottmaradt valami keserűség.
- Egyszerűen nem érem fel ésszel - motyogta magában éjszaka, a sparherd mellett ücsörögve, miközben egyik cigarettát a másik után szívta.
Másnap kialvatlanul állított be a munkahelyére. Irodájának ajtaja előtt - azt hitte rosszul lát - egy fiatal nő ácsorgott anyám kalandos sorsú pulóverében. Apám beinvitálta. A nő feszengett, alig akart leülni.
- Ne haragudjon, Szirtes elvtárs, de az ön kedves felesége, a Kati nővér két héttel ezelőtt kölcsönkért tőlem háromszáz forintot, és azt ígérte, egy héten belül megadja.
Akkoriban egy munkás átlagfizetése öt-nyolcszáz forint volt, egy nővéré körülbelül három-négyszáz. Apám majd leesett a székről a csodálkozástól.
- És mire kérte azt a pénzt?
- Hát Szirtes elvtárs, ne haragudjon, nyilván a sok munka miatt elfeledkezett róla. Az anyósának, vagyis hogy az ön édesanyjának a temetésére.
- Az én édesanyám már több éve halott - kiáltott fel apám, aki egy pillanatra teljesen elvesztette, de aztán visszaszerezte önuralmát. - Elképesztő, lehetetlen - motyogta magában.
- A Kati nővér nagyon jólelkű, jószívű teremtés. Nézze, ezt a pulóvert is tőle kaptam. Amerikából küldték neki a rokonai, és hiába tiltakoztam, hogy ez túlontúl drága ajándék, rám tukmálta. Azt mondta,ők, mármint Szirtes elvtársék havonta kapnak ruhacsomagot. Rá egy hétre aztán elmesélte a tragédiát, az anyósa halálát, és én rögtön megkérdeztem, miben segíthetnék. Bevallotta, hogy anyósa egri születésű, és ott kívánják eltemetni, de nincs pénzük az utazásra, meg a temetéssel járó költségekre. Én rögtön kölcsönadtam háromszáz forintot, éső fogadkozott ... Tudja, Szirtes elvtárs, nem akartam zavarni, de az a helyzet, hogy a lakbéremet sem tudom már kifizetni, ha nem kapom vissza a pénzt.
Apám felállt, arcán leírhatatlan szenvedés tükröződött. Komor volt, félelmetesen komor és nagyon szomorú. Elővette a pénztárcáját és szótlanul kifizette a háromszáz forintot. Aztán csak állt ott mereven a szoba közepén és maga elé bámult. A nővérke szavai riasztották fel.
- A pulóvert, ha nem haragszik meg, Szirtes elvtárs, visszaadnám - mondta és kezdte lehúzni anyám pulóverét.
- Szó sem lehet róla - ugrott oda apám, és kituszkolta a nővérkét az ajtón.
Apám ettől kezdve szigorú rendszabályokat vezetett be otthon. Ô kezelte a kosztpénzt, és fillérre kiszámolta, mit lehet naponta vásárolni. Ô fizette be a lakbért, a villany-, gáz- és telefonszámlát is. Szigorú gazdálkodásának hála, anyám összeszedte magát, és úgy látszott, minden visszatér a régi kerékvágásba. Végül aztán mégsem így lett.
Anyám, miután a háztartási pénzhez nem nyúlhatott, és saját fizetésével is fillérre el kellett számolnia, fűtől-fától kölcsönkért. A legelképesztőbb mesékkel állt elő, és ami a legfurcsább, mindenki hitt neki. A kölcsönökből aztán ajándékokat vásárolt a barátainak és valósággal rájuk erőszakolta. Ajándékozási rögeszme szállta meg. Az utcán vadidegen embereket állított meg, lefegyverző modorával bizalmukba férkőzött és megajándékoztaőket. Saját magára szinte sosem költött, amit vett vagy kapott, azt másnap elkótyavetyélte. Adósságai nőttön nőttek, a tartozások fedezésére pedig rendre újabb kölcsönöket vett fel. Apámtól való félelmében mindezt titokban, agyafúrt módon, zseniális konspirációval intézte.
A hitelezők látogatása közben rendszeresen és folyamatosan zajlott. Apám csak ritkán tartózkodott otthon, így anyámnak könnyű dolga volt.
Félévente egyszer aztán minden napfényre került, anyám lebukott, mert egyik-másik pénzkölcsönző nem bírta tovább idegekkel és megjelent apámnál. Ô egyre szomorúbb és keserűbb lett, de menteni akarta a menthetőt. Először is leültette anyámat maga elé és szép lassan kiszedte belőle, kinek mennyivel tartozik. Anyámnak hihetetlen memóriája volt, mindent kívülről tudott, de megrettent apámtól és semmire sem akart emlékezni. Összevissza hazudozott. Apám egy bulldog szívósságával göngyölítette fel ügyeit és a tartozásokat fokozatosan kiegyenlítette. 1950-et írtunk. Anyám akkor már terhes volt velem. Apám minden lehetséges ismerősét, barátját, munkatársát figyelmeztette, hogy feleségének egy fillért se kölcsönözzenek. Végül pedig elvitteőt egy orvoshoz, hogy vizsgálják meg, hátha tudnak rajta segíteni.
Kun doktor volt abban az időben a hárshegyi elmegyógyintézet igazgatója. Régi, megbízható elvtárs, apám barátja és kiváló szakember. Természetesen anyámat nem lehetett csak úgy egyszerűen megvizsgálni. Kitervelték hát, hogy Kun doktor egy állásajánlattal készíti elő a talajt a diagnózis felállításához.
A tapogatózó beszélgetés majd egy óra hosszat tartott. Apám a szomszéd szobában várakozott. Egyszer csak nyílt az ajtó, és megjelent Kun doktor, szomorúan, a fejét csóválva. Apám felpattant a székről.
- No mi van ? Beteg ?
- Gyógyíthatatlan pszichopata. Ne haragudj, Szirtes elvtárs, ez az igazság.
- És mit lehet tenni ?
- Semmit. Kialakított magának egy sajátos világot, ami védelmet nyújt neki a háborúban átélt borzalmakkal szemben. Soha nem fog megváltozni. Bármilyen fájdalmas is kimondani, mint barátomnak azt tanácsolom, válj el tőle mielőbb.
Apám magába roskadt. Hirtelen az egész élete, a család szentségével kapcsolatos minden elképzelése összeomlani látszott. Később, amikor már felnőtt lettem és anyámat is kifaggattam,ő nevetve így kommentálta a történteket:
- Szegény apád azt hitte, palira tud venni. Tudtam én, hogy Kun doktor felügyelete alá akar helyezni. De hát nemőrültem meg. Elég volt nekem a láger. Még sok is. Ez a duma a felkínált állásról nem nyűgözött le. Egyébként sem akartam bolondokat ápolgatni, még belehülyültem volna.
Magánéleti válsága kellős közepén apámat egyik nap áthívták az ÁVH Margit híd pesti hídfőjénél lévő épületébe. Később ez lett az Magyar Szocialista Munkáspárt központja, amit tréfásan Fehér Házként emlegettek.
- Szirtes elvtárs, légy oly kedves, ugorj át egy pillanatra, meg kell beszélnünk valamit négyszemközt - hangzott a felszólítás, s apám úgy, ahogy volt, ingben, zakóban, átszaladt. Még hazaszólt telefonon, hogy esetleg késni fog, ne melegítsék még a vacsorát.
Valóban késett. Két évet. Letartóztatták. Ennek számtalan oka lehetett, akkoriban nehéz volt kiismerni a hatalom észjárását. Egy biztos, apám észrevette az ÁVH-n belül folyó visszásságokat és amilyen naív volt, ennek hangot is adott. Egyik írásos beszámolója balszerencséjére Rákosi titkárnőjének a kezébe került, aki történetesen Péter Gábornak, az ÁVH főnökének volt a bizalmasa, így apám a bűnözőknek jelentette fel a bűnözőket. A levélben beszámolt az ÁVH-s tisztek részegeskedéseiről, mulatozásairól, míg a dolgozó nép – úgymond - nehéz munkával keresi meg kenyerét. Szó esett arról is, hogy a tisztek duhajkodás közben az ablakon hajigálják ki a sült csirkét. Ezt a saját szemeivel látta.
Azt is megemlítette, hogy főnöke, Péter Gábor parancsára le kellett állíttatnia a soproni szövőgyárat, csak azért, hogy külön gépsoron, angol fonálból kockás anyagot szőjenek Rákosi elvtárs öltönyéhez.
Mindezeket a visszaéléseket azért írta le, mert kommunista erkölcseivel összeegyezthetetlennek tartotta, hogy a nép által választott vezetés úgy dőzsöljön, mint régen az urak.
Apámról, amint az irodába belépett, letépték rendfokozatát. Meztelenre vetkőztették, leköpték, megrugdosták, megverték. Nem szóltak egy szót sem. Mikor elájult a fájdalomtól, fellocsolták és újra megverték. Összecsinálta magát a fájdalomtól. Hideg vízzel leöntötték, újra megverték. Ez így tartott órákon át, míg végül egy sötét cellába lökték. Ott feküdt étlen-szomjan három napig. 31 éves volt akkor. Felkészült a halálra. Nem tudhatta, hogy sokkal rosszabb dolog következik. Életben marad.
Sok pofont kapott már addig is életében, de ez a verés valahogy mégis más volt. Addig mindig tudta, mit miért kap. Most nem. Ráadásul saját elvtársai verték félholtra. Saját munkatársai. Egy ügyért harcoló bajtársai. Ezt nem lehetett megérteni. Teljesen megzavarodott.
Harmadnap felvitték egy irodába és papírokat löktek elé, amelyekben az állt, hogy kémkedett Jugoszláviának. Aláírta. Később, kamaszkoromban megkérdeztem tőle, hogyan lehetett ilyen gyáva. Azt felelte:
- Fiam, ha nem írom alá, nyilván agyonvernek, és ti árván maradtok szegény anyátokkal. Bíztam benne, hogy csupán félreértésről van szó, és hamarosan kiderül az igazság. Te akkor már útban voltál, fiam.
Valóban. 1951. július 6-án megszülettem. Apám időközben a váci börtönbe került, magánzárkába. Anyámat hetente zaklatta egy ismeretlen telefonáló:
- Jövő héten kivégezzük a férjedet.
Anyámtól mindenki elfordult, elveszítette barátait, ismerőseit. Egy áruló feleségével senki sem állt szóba. Állásából természetesen kirúgták. Ott állt két kisgyerekkel, egy fillér nélkül.
Szép lassan eladogatta a lakásban lévő ingóságokat, szőnyegeket, bútorokat, amiket hosszú évek alatt vásároltak apámmal. Teljesen kiürült a lakás, csak mi ketten maradtunk benne Zsuzsi nővéremmel.
Anyám, hogy felejtsen, szórakozni járt az éjszakába. Fiatal, csinos nő volt, akinek semmi reménye arra, hogy férjét élve viszontlássa. Hallomásból ismerte az ÁVH módszereit. Nem voltak illúziói.
Apám szabadlábon lévő munkatársai közül nem egy megkörnyékezte, éső harminc éves, érett nő lévén nem utasította vissza a különböző elvtársakat és pártonkívülieket. Hogy pénzt kapott-e érte? Nem hiszem. De abban biztos vagyok, hogy természetbeni juttatásokat elfogadott. Ez nem jelenti azt, hogy anyám nem szerette apámat, sőt! Minden követ megmozgatott, hogy láthassaőt, de erre semmi lehetősége nem nyílott.
Anyám magas beosztású ÁVH-s főnököknek adta oda magát annak reményében, hogy találkozhat apámmal. Az ígéret igéret maradt, az éjszaka elszállt, anyám pedig megfogant az egyik nagyfőnöktől. Hogy melyiktől, soha nem árulta el. Talán nem is tudta.
Abortuszról szó sem lehetett, Ratkó Anna egészségügyi miniszter betiltotta a művi vetélést.
Anyám 1953-ban megszülte gyermekét, egy kislányt. Börtönben ülő apámról akkor már két éve semmit sem lehetett tudni. Most már három gyereket kellett egyedül nevelnie, és noha anyámnak sok kérője akadt, férjhez menni nem akart. Titkon mégiscsak abban bízott, hogy férje kijön egyszer a börtönből, s ez így is lett.
1953 nyarán Szirtes Zoltánt felhívatták a börtönirodába, rabruháját levettették, civilbe öltöztették és kilökték a börtönkapun. Se szó, se beszéd. Ott állt hirtelen a börtönkapu előtt, szabadon.
Apám később, mikor faggattam, nem szívesen beszélt a börtönéveiről.
- Sok ember él még azok közül, akikkel együtt voltam - hajtogatta ilyenkor.
Azt azért elmesélte, hogy egy évig volt MZ-ben.
- Az mi? - kérdeztem tőle.
- Magánzárka. Ott, tudod, fiam, duplán számítanak az évek - tette hozzá keserűen.
A magánzárka utáni időből csupán egyetlen esetet beszélt el részletesebben, de az megrázó élményként él bennem ma is.
Az udvaron sétált rabtársaival együtt, mikor egy tüzifával megrakott szekér állt be az udvarra. S akkor egy fiatal, jugoszláv származású elítélt, kihasználva, hogy azőrök nem figyelnek oda, bemászott a szekér alá és megkapaszkodott a kocsi tengelyében. Gondolta, így ki tud szökni. Azőrök azonban észrevették és előrángatták. Sorba állították a rabokat és szemük láttára agyonverték a fiút.
Apám szavait úgy ittam kölyökkoromban, mintha egy izgalmas kalandregényt olvasnék. Elképzeltem magamat az agyonvert jugoszláv rab helyzetében, persze oly módon, hogy sikerül megszöknöm. If várát, ahonnan a híres Monte Christo megszökött, összemontíroztam fantáziámban a váci börtönnel, és amikor kamasz koromban kielboottal feleveztünk a Dunán és elhaladtunk előtte, eljátszottam azzal a gondolattal, hogy én vagyok apám helyében az ötvenes évek elején. Apámat olyan hősnek láttam, aki a legnagyobb kínzások ellenére sem törik meg. Ezért fájt annyira, amikor később bevallotta, hogy aláírta a vallomását. Egy világ omlott össze bennem, egy általam felépített világ apámról, a rendíthetetlen hősről.
Később rájöttem, hogy börtönévei alatt sok olyan kapcsolatot teremtett, ami főként a személyi kultusz évei után, a Kádár korszak alatt, hasznot hozott neki. A börtöntársak láthatatlan véd- és dacszövetséget kötöttek egymással és később, amikor kiszabadultak -, már amelyik túlélte a kínzásokat, veréseket- segítették egymást. Jórészüket rehabilitálták, és kárpótlásként komoly vezető állásokhoz juttatták, így mindent el tudtak intézni egymásnak. Szövetségük a bűntudatra épült. Mindenki mindenkiről tudta, hogyan viselkedett a börtönben, ki volt a spicli; ki volt az, aki megtört; ki volt a hóhér és ki volt az áldozat. Ezért is hallgatott apám a történtekről, de kapcsolatait okosan kihasználta. Ma már nehéz eldönteni, ki volt becsületes akkoriban, de gyerekfejjel ez nem is számított.
Minden alkalommal, amikor Makk Károly Szerelem című filmjét megnézem, s ahhoz a jelenethez érünk, amikor Darvas Iván kilép a börtönkapun, úgy meghatódom ma is, mintha apámat látnám és sírva fakadok. Ô jut eszembe, aki a filmben lévő szereplőnél sokkal bonyolultabb és nehezebb helyzetbe csöppent azáltal, hogy kilökték a szabadságba.
56-os villamos
56-os földrengés
56-os forradalom
A csöngetésre anyám nyitott ajtót. Egy borostás, törődött arcú férfi állt a folyosón, gyűrött ballonkabátban. Anyám a nyakába borult. Anyám sírt. A férfi is sírt. Átnézett anyám zokogástól reszkető válla fölött és föltűnt neki: a bútorokból egy sincs, de gyerekekből eggyel több van.
Odatipegtem anyámhoz és megcibáltam a szoknyáját:
- Ki ez a bácsi?
- Az apád - mondta.
Aztánők ketten leültek a padlóra és anyám töredelmesen bevallott mindent. Apám megbocsátott neki. Így szólt:
- Nem baj, új életet kezdünk. Jutka lányod soha sem fogja megtudni, hogy nem tőlem van. Úgy tekintem, mint a sajátomat.
Szirtes Zoltán, a börtönviselt ember a Csemege Vállalatnál tudott csak elhelyezkedni segédmunkásként. Maga rakodta, cipelte, és szállította az árut egy triciklivel. Néha minket is magával vitt, végig a Bajcsy Zsilinszky úton, egészen a Marx téri Csemege Áruházig, és mi visongva kapaszkodtunk egymásba a tricikli platóján. Kegyetlenül rázott a macskakő, de apám vidáman tekerte a pedált. Utaztunk. Kitárult előttünk a világ.
Hétvégeken, a nagyapai hagyományokhoz híven, apám bútorszállítással egészítette ki szerény keresetét. Mindenféle segédmunkát elvállalt, mégis szűkösen éltünk. Általában zsíros kenyér volt reggelire, aztán apám kézenfogott, és átsétáltunk a házunkkal átellenben lévő bölcsődébe, óvodába, a Tanács körútra.
Anyámra kevésbé emlékszem ebből az időből, mintha kitűnt volna a képből. Sosem tartózkodott otthon. Apám vette át az anyai szerepet is. Ô vágta le a körmeinket, ami a három gyereket véve hatvan körömvágást jelentett. Ô jött értünk a bölcsibe, oviba. Ô szelte és kente a kenyeret.
Hetente egyszer feljárt hozzánk egy bácsi is, rendszerint kora este jött, amikor mi már ágyban voltunk és izgatottan vártuk, hogy apám meséljen nekünk. Ez a bácsi, az arcára már nem emlékszem, mindig sportcsokit dobott az ágyunkra. Hogy ki volt, máig sem tudom. Talán Jutka húgom apja? Lehet.
Négy éves lehettem, amikor apám leküldött kenyérért.
- Mutasd meg, hogy már nagyfiú vagy, itt van három forint. Hozz kenyeret.
Én két lánytestvéremmel mentem mindenhová, de ezúttal ragaszkodtam ahhoz, hogy nővérem, Zsuzsi ne jöjjön. Kishúgommal indultam el kézen fogva a Közértbe, és útközben a trafikos bódéban alaposan szemügyre vettem egy apró kaucsuk babát. Tudtam, hogy a nővéremnek születésnapja van, és a baba három forintba került. Megvettem. A húgom követelte, hogy neki is vegyek egyet, de ráripakodtam, hogy maradjon csöndben, ez a baba titok.
Apám már elment hazulról és csak este jött haza. Ahogy belépett, a húgom rögtön elárulta neki, hogy babát vettem kenyér helyett. Én szörnyen megijedtem, féltem, hogy ebből nagy baj lesz. Apám kézen fogott és leültetett minket a konyhaasztalhoz. Középre tette a kis kaucsukbabát. Percekig néztük. Aztán szomorúan megszólalt:
- Hát, gyerekek, ma nem vacsorázunk. Nincs kenyerünk.
Megsimogatta a fejünket és odaadta Zsuzsinak a babát.
- Boldog születésnapot!
Apánk soha nem ütött meg minket, elvből, mert nevelési stílusát erősen áthatotta a makarenkói szemlélet. Viszont keményen fogott bennünket és megkövetelte, hogy ki-ki vegyen részt a házimunkában. A nővérem feladata volt a mosogatás, azóta is gyűlöl mosogatni. Nekem törölgetnem kellett, a szemetet levinnem, és a négyzet alakú ruhadarabokat is én vasaltam.
Mikor volt egy kis szabadidőnk, kiültünk az ablakba és számoltuk a Tanács körúton elhaladó járműveket. Nővérem strigulázta, ki hány tűzoltót, mentőt, lovas kocsit lát. Ez utóbbi volt a legritkább, és ezért járt a legtöbb pont. Amikor egyszer meguntam a játékot, azt javasoltam, pisiljünk le az utcára. A negyediken laktunk, és éppen alattunk volt a buszmegálló. Mivel fütyivel csak én rendelkeztem, könnyűszerrel megnyertem a versenyt: sikerült egy kopasz úriember fejét és szürke öltönyét telibe találnom.
A férfi feljött a házmesterrel, a Reisinger nénivel és óriási botrányt csapott. Apám épp akkor érkezett haza, alig tudta lecsillapítani a felháborodott úriembert. Mi persze nagyon megszeppentünk.
A műszaki dolgokhoz való vonzódásom elég korán megnyilatkozott. Kezdetleges anyagokból, cipőfűzőkből, spárgából, bonyolult erőátviteli rendszereket dolgoztam ki. Egyszer belopóztunk anyám lezárt szobájába és újonnan kötött pulóverét szakmai irányításom mellett lefejtettük. A szálat átfűztem a szekrények kulcsain, a végét pedig az ajtókilincs fölé erősítettem egy hokedliról. Amikor anyám megjött és benyitott a szobájába, az összes kulcsot egyszerre rántotta ki a szekrényajtókból, és az egész szerkezet pókhálószerűen rázuhant. Óriási botrány volt. Megint a kis WC-ben kötöttem ki.
Nem tudom miért ragaszkodott apám ehhez a helyiséghez, talán magánzárkabéli élményeiből következtetett arra, hogy ez a legnagyobb büntetés. Én a kis WC-ben jól éreztem magam, mivel a lichthófra nyílott az ablaka és alattam is, a harmadikon, meg fölöttem is, az ötödiken nálam idősebb srácok folytattak bizalmas beszélgetéseket, melyeket így kihallgattam.
Mivel anyánk állandóan kimaradozott, fel kellett venni egy házvezetőnőt. Ági néni jó kedélyű, pirospozsgás, nagydarab parasztasszony volt. Egyszer meghívott minket hozzájuk Mohácsra - és emlékszem -, hajóval, igazi gőzhajóval tettük meg az utat. Tejben-vajban fürösztöttek minket, szegény pesti gyerekeket. Még lovon is ültem, igaz, csak addig, amíg lefényképeztek. Mesebeli csodának láttam a vidéki életet.
Egy napon aztán Ági néni visszaköltözött Mohácsra, és egy másik idős parasztasszony foglalta el a helyét. Ilona néni Hidasnémetiből jött, és fekete parasztkendőjébe burkolózva folyton-folyvást imádkozott és a kalendáriumot olvasgatta.
A vasárnap volt a hét fénypontja, ilyenkor apánkkal kirándulni mentünk. Általában a Hűvös völgy volt az úticél, amit az 56-os villamossal lehetett legkönnyebben megközelíteni. Apánk uzsonnát csomagolt nekünk és kulacsba teát töltött. Néha kaptunk egy almát is. Nagyon irigykedtem azokra a kiránduló családokra, akik mindenféle finomságot tízóraiztak a Nagyréten. Árgus szemekkel figyeltem a velem egykorú gyerekeket, hogyan tömik magukba a sonkás, szalámis, sajtos szendvicseket. Mi hiába is könyörögtünk lángosért, perecért, vattacukorért, csak a zsírosdeszkánkat majszolgathattuk. Apám még Bambit és Utasüdítőt sem vett, ihattuk a cukros, citrompótlós teát az aluminium kulacsból. Mikor Jutka húgom hisztizni kezdett, hogyő is akar olyan csokit, mint a többi gyerek, apám megadóan sóhajtott és kotorászni kezdett a zsebében. Összeszámolta, mennyi pénzünk maradt.
- Jól van, gyerekek, mindegyikőtök kap egy Balaton szeletet, de akkor gyalog kell lemennünk a Moszkva térig.
A csokit választottuk és gyalogoltunk. Amelyikünk elfáradt, azt apánk a nyakába vette.
Télen apánk korcsolyázni is elvitt minket. Kis hatos villáskulccsal felcsavaroztuk a korit, de vigyáznunk kellett, hogy le ne horzsolja a bakancsunk szélét, mert az volt az egyetlen téli cipőnk. Perecet is kaptunk és a sót mindig előre leettük róla. Szánkózni a Tabánba jártunk, ilyenkor egyetlen apró faszánkóra ültünk mindnyájan, nem is tudom, hogy fértünk el rajta. Hazafelé a buszon apám levette a vizes zoknijainkat, leheletével melengette lábfejünket, száraz zoknit húzott ránk, és mi ragyogtunk a boldogságtól.
A nap végén, a sok gyaloglástól elgyötörten apám ölben vitt az ágyig, és én elaludtam a karjában. Emlékszem a folyamatra, az elalvás fázisaira, ahogy egyre távolodott a hangja, és ahogy zuhantam lefelé, biztonságot nyújtó, meleg karjai közt.
Apám ágya ugyanezzel a delejes nyugalommal hatott rám. Vasárnap reggelenként alig vártuk, hogy birtokba vehessük testvéreimmel, és befészkeljük magunkat langyos, apaszagú dunyhája alá. Innen nézve még a földrengés sem hatott igazán félelmetesnek.
1956-ot írtunk. Már félúton voltam álom és ébrenlét között, mikor valami ismeretlen, hullámzó mozgás magamhoz térített. Hirtelen kinyitottam a szemem. A csillár ide oda billegett fejünk felett,és a szemközti falon ujjnyi repedés futott végig. Apám ijedt arccal szorított magához. Moccanni sem mertünk.
Nem sokkal később az 56-os forradalom is apám ágyában talált minket.Testvéreimmel szendergésünkből arra riadtunk, hogy lövöldöznek az utcán. Apám szorosan a falhoz lapulva, a függönyrésen át leste az utcát. Én megkérdeztem, mehetek-e fogat mosni a fürdőszobába.
- Menjél fiam, de kússzál hason.
Nagyon élveztem. Lecsusszantam az ágyról, laposkúszásban elhaladtam az ablak alatt, majd a folyosón fölálltam és huss! be a fürdőszobába. Szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem magam, mint valami hős, aki teljesítette a rábízott feladatot.
Később csodálkozva figyeltem ahogy apám módszeresen kiüríti a ruhásszekrényeket, majd az ablakok elé tolja azokat. Ha belőnének az ablakon, magyarázta, a golyónak minden szekrényajtót és falat át kellene ütnie, sőt még a redőnyt és az ablakot is, így végül elvesztené az erejét.
A két utcai szobából golyófogó bútorraktár lett, mi pedig a hallban és az előszobából nyíló folyosón laktunk, míg le nem mentünk az óvóhelyre.
Az elbarikádozott lakásban egyhangúan telt az élet. Gépfegyverropogások és hidegvízivások váltogatták egymást, mert az erős hang okozta csuklás ellen ezt a módszert tartották szüleim a legjobbnak.
Különös módon a lakásba nem hatolt be puskagolyó, de az óvóhely lejáratánál kilőtték anyám kezéből a bablevest. Akkoriban éppen velünk lakott, és délben porcelántálban hozta le az ebédet. A hatalmas durranást a bab és a porcelán vulkánkitörésszerű szétfröccsenése követte. Anyám nagyon dühös lett.
Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy két géppisztolyos kamasz áll az előszobában, és apám feltartott kézzel valamit magyaráz. Anyám visszatartott minket, így csak azt láttuk, hogy apám továbbra is feltartott kezekkel lassan az előszobaszekrényhez megy, és a legfelső polcra mutat. Az egyik fiú kivett onnan egy borítékot, és a benne lévő papírt olvasni kezdte. Apám szabadulólevele volt az, melyet aggályosanőrzött a többi, ártatlanságát bizonyító papírral együtt.Végül megveregették a vállát és távoztak. Mint kiderült, ávósokat gyűjtöttek be a náluk lévő lista alapján. November negyedikén lett volna az a tömeges kivégzés a Vérmezőn, mikor a több ezer kommunistát és ávóst likvidálják. Apám is szerepelt a listán.
Tűzszünet idején kimehettünk az utcára sétálni. A környék alaposan megváltozott, a Perc tér tele volt fejfával, az Engels teret pedig szinte beborították a töltényhüvelyek. Le akartam hajolni, hogy felszedjek néhányat, de apám nem engedte. Akkor már a házban lakó gyerekek közt komoly töltényhüvely-gyűjtő verseny dúlt, amiből én is ki akartam venni a részem. Kénytelen voltam titokban gyűjteni.
Az egyik sétánkról hazatérve a házunk előtt egy jó ötkilós konzervdobozra emlékeztető tárgyat pillantottunk meg. Apám a dobozra meredt és úgy megszorította a kezünket, hogy szinte fájt. Ugyanabban a pillanatban egy teherautó húzott el az úttesten, úgy 5 centire a doboztól. Apám halottsápadt lett, és én csak később értettem, meg, miért. Öt centire voltunk a haláltól, mert a konzervdobozszerű tárgy egy akna volt.
Mikor komolyabbra fordult a helyzet, beállított hozzánk puskával a vállán a harmadikon lakó birkózó, és közölte apámmal, hogy harcolni fog az oroszok ellen. Szőke, tiszta tekintetű, csupa izom fiú volt, lehetett úgy18 éves. Apám lekevert neki egy hatalmas pofont és elvette tőle a puskát. Aztán együtt indultak el lisztért, mert a lakóknak már fogytán volt az élelmük. Egyszer csak hatalmas durranást hallottunk, mire az óvóhelyről mindenki a kapuhoz szaladt. Az utcán fehér porfelhő szállt, a közepén ott állt apám, és a vállán lévő fél zsákból ömlött a földre a maradék liszt. Már a házunknál jártak, mikor valaki a fejük fölé lőtt. A gyógyszertár ablaka úgy zuhant rájuk, mint egy éles tőr, kettéhasította az apám vállán átvetett liszteszsákot, és felszeletelte a birkózót. Nekünk gyerekeknek megtiltották, hogy megnézzük.
Végül már sétálni sem mehettünk ki. A töltényhüvely- gyűjtő verseny is lezárult, én második lettem, mert a Kapitány – a nevére már nem emlékszem- az egyik reggel egy lassanforgó, igazi nagy golyót talált a cipőjében, és ez eldöntötte a versenyt.
Egy alkalommal, amikor mégis felmerészkedtem és kidugtam fejemet a kapun, azt láttam, hogy minden árkád alatt tank áll, kifelé meredő ágyúcsövekkel. És láttam egy hosszú, fekete hajú lányt, ahogy kemény melléhez támasztotta a vadászpuskát és megcélozta a felsővezetéket. Anyám visszarántott. A szép lány egy pukkantással megszüntette a villamosjáratokat a városban.
- Már nem tart sokáig, fiam, bírd ki - csitított apám, mikor látta, hogy egyre nyűgösebb vagyok.
Valóban, az egész felfordulás egyik napról a másikra véget ért, és mi mehettünk megint iskolába, oviba.
Aztán egy szép napon anyánk elköltözött. Apánk a konyhába terelt minket, de én kisurrantam, és anyám szobájához szaladtam. Láttam, amint ott guggol a fiókos szekrény előtt, háttal nekem, és rángatja ki a ruhákat. Éppen azt a csíkos sálat gyömöszölte a szatyrába, amit nekem kötött előző születésnapomra. Rászóltam:
- Hova viszed a sálamat, anya?
Megfordult, és csak ennyit mondott:
- Ez az enyém.
- Nem is igaz, hazudsz!- kiabáltam. Sírva fakadtam dühömben.
- Gyere fiam, hagyd anyádat, majd veszek neked másik sálat- szólt apám szelíden és a konyha felé tuszkolt.
Akkor láttam otthon utoljára az anyámat. Amikor éppen meglopott.
Új anyám lesz
Anyám távozása nem sokat változtatott életünkön. Én ugyanabba a Deák téri Általános Iskolába kerültem, ahová a nővérem is járt. Napközisek lettünk, az ebédet és az uzsonnát bent ettük meg. Ekkor gyűlöltem meg a főzeléket: a rántástól olyan sűrű volt, hogy megállt benne a kanál. A zacckávét viszont furcsamód megszerettem, akárcsak a fémbögre ízű teát. A napköziben, amikor a tanár nem figyelt oda, evés közben villával pöckölgettük a galacsinokat egyik asztalról a másikra,
Hasonlóan élvezetes játékunk volt a fúvócsövezés. Szánkba vettünk egy csomó nyers rizsszemet, majd a töltőceruza hüvelyét ráirányítottuk valamelyik előttünk ülő társunk nyakára, és nagy erővel megfújtuk. Ha azt láttuk, hogy az illető a nyakszirtjéhez kap, ez azt jelezte, hogy "talált". Aztán mi kaptunk a nyakunkhoz a mögöttünk ülők jóvoltából. Később nyerskrumplival fejlesztettem tovább ezt a játékot. Belenyomtam a töltőceruza hüvelyének elejét meg a végét egy szelet krumpliba, s az mint dugó zárta le a belső üreget. Aztán a töltőceruza kicsavart belét a hüvely végére illesztettem és nyomni kezdtem. Belül a levegő összesűrűsödött, majd halk pukkanással kilőtte az elülső krumplidugót. Ha jól céloztam, egyenesen az áldozat nyakán csattant a lövedék. Sajnos néha a tanári asztalon kötött ki. A találati pontosság attól is függött, milyen krumplifajtát használtam. Az ella nagyon puha volt, a gülbaba pedig túl kemény. A legjobb töltelék a fiatal rózsakrumpli belsejéből készült.
A tanár persze kihívott és büntetésül a sarokba állított. Nem volt az rossz hely a kályha mellett, csak azt utáltam, amikor tököt meg almát sütöttek rajta, mert émelygős, édeskés illatától felfordult a gyomrom.
Néhány hét elteltével apám azzal állt elő, hogy most már egyedül mehetek az iskolába. Részletesen elmagyarázta, hol kell körülnéznem, amikor átmegyek az úttesten. Én nagyon büszkén lépkedtem, de egy pillanatra le kellett hajolnom, mert kioldódott a cipőfűzőm. Akkor vettem észre, hogy apám a távolból követ. Éppen egy üzlet bejáratánál bújt el. Mint aki semmiről sem tud, továbbsétáltam. Kicsit meggyorsítottam lépteimet és a templomnál, a kanyarban, meglapultam a fal mellett. Egyszer csak apám, mint akit puskából lőttek ki, elvágtatott mellettem.
- Hé, apu, hova rohansz? – kiáltottam rá.
Megpördült, nagyot sóhajtva elmosolyodott, aztán magához ölelt. Izgult miattam. Az ölelésének emlékétől mindmáig meghatódom.
Apám sokat aggódott miattam, mert vézna, már-már betegesen sovány gyerek voltam. Orvosokhoz vitt, akik étvágygerjesztőket, vitaminokat meg vasat szedettek és csukamájolajat itattak velem, de ezzel együtt én maradtam a legsoványabb az osztályban.
A legmegalázóbb a tornaóra volt, ahol le kellett vetkőzni és fekete klottgatyába és atlétatrikóba kellett öltözni. Irigykedve néztem izmos osztálytársaimat, milyen könnyedén kúsznak fel a kötélen. Én mindig lemaradtam és csak a kötél feléig bírtam szusszal. A szertornától pedig kimondottan féltem. Mikor megtorpantam a dobbantó vagy a svédszekrény előtt, a többiek kinevettek. Egy alkalommal annyira mérges lettem, hogy teljes erőmből nekiszaladtam harmadszor is, de megcsúszott a lábam és oldalról telibe kaptam, majd magammal sodortam a szekrényt. Darabjaira esett szét. A továbbiakban a padról kellett néznem, ahogy a többiek szebbnél szebb ugrásokat, gyakorlatokat végeznek. Amikor kicsengettek, és már mindenki rohant átöltözni, én ottmaradtam és még egyszer nekiszaladtam a svédszekrénynek. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy azért is tudok tigrisbukfencet csinálni. Sikerült is fellendülnöm a szekrény tetejére, de a hüvelykujjamat rosszul tettem le, és beszorult a combom alá. Nagyot reccsent, s én felordítottam a fájdalomtól. Berohant a tornatanár. A kezem már ellilult és a duplájára dagadt. Száz szónak is egy a vége: ideiglenesen felmentettek a torna alól. Sajnáltam, de ugyanakkor örültem is neki, mert a többiek így nem gúnyolódhattak. Legalábbis a véznaságom miatt. Ugyanis akadt rajtam épp elég furcsaság, ami jó alapanyagot szolgáltatott nekik a bosszantásomhoz.
A legszembetűnőbb a skarlátból visszamaradt szemizom-sorvadásom volt, amit a szüleim későn vettek észre, így bal szemgolyómat ma sem tudom jobbra-balra mozgatni. A Mária utcai klinikán egy aprócska doktornő műtött meg, a Ráb doktornő. A szemem béna maradt. Igen erős, sokdioptriás szemüveget kaptam, és a jobb szememet le kellett takarni. Először tejüveget tettek elé, majd apám kis zacskót varrt, amit rá tudtam húzni a lencsére. Napi három-öt órát töltöttem így fél szemmel, hogy megerősödjön a látásom. Meg is erősödött, és a kezdeti tizennégy dioptriás lencséket évek alatt leküzdöttem: a baloldalit négy és félre, és a jobboldalit kettő és félre.
Húsz év múlva kis Babetta motorkerékpárommal véletlenül éppen a Mária utcai szemklinika előtt parkoltam le a járdán. Ráb doktornő a kapuban állt. Odamentem hozzá, és köszöntöttem. Kérdeztem, megismer- e.
- Hogyne, te vagy a Szirtes Andris. Na, vedd csak le a szemüvegedet, hadd nézzelek. Tudod-e, hogy van egy új módszer, amivel helyre lehet állítani a szemtengelyferdülést?
Már azon is meglepődtem, hogy húsz év után megismert, de még ennél is jobban esett aggódó kedvessége. Megbeszéltük, hogy másnap délelőtt bemegyek hozzá és megvizsgál. Délelőtt tízkor meg is jelentem a rendelőjében. Egy fiatal csinos asszisztenslánnyal dolgozott. Ugyanolyan közvetlen volt velem, mint előző nap, illetve, mint húsz évvel ezelőtt.
- Most felmentek a laborba és csináltok egy izommozgás-kontrollt. Utána itt találkozunk és megbeszéljük, mit tudunk tenni a szemeddel.
A csinos asszisztenslány kezdő lehetett, mert amikor kifordította a bal szemgolyómat egy kis tálkára, remegett a keze. Megkért, tartsam én a tálkát. Érdekes volt a jobb szememmel nézni a bal szemgolyómat, bár alig láttam, mert tekintélyes méretű orrom eltakarta. Aztán a csinos lány fogott két hosszú tűt és beleszúrta a szemgolyóm helyén tátongó üregbe. Ez már nem fájt, mert előtte érzéstelenítővel elzsibbasztotta a szúrások helyét, viszont mégis elügyetlenkedte a dolgot, mert a két tűhöz kapcsolt hangszóró torz, recsegő hangokat hallatott. Megkért, hogy tartsam a szemembe nyomott tűket, de ezt csak a jobb kezemmel tehettem, mert a ballal a tálkát tartottam. A lány mindeközben hozzám nyomta forró combjait, aminek hamarosan következményei lettek. Miközbenő az erősítővel bajlódott, én jobb szememmel láttam, amint fehér köpenye felcsúszik, és kibukkan rózsaszín selyembugyija. E vonzó látvány hatására kissé lazábban fogtam a szememből kiálló tűket. Rámripakodott.
- Mélyebben nyomja a tűket a szemizmokba, és ha szólok, nézzen balra, akkor megszólal a bal oldali hangszóró, aztán jobbra és akkor megszólal a jobb oldali. Készségesen engedelmeskedtem, és valóban úgy történt minden, ahogy mondta. Bájosan elmosolyodott és bekapcsolt egy kiíró szerkezetet. Végül hozzám lépett a csodás teremtés, és rutinos mozdulattal kitépte a tűket a szememből. Kenőccsel bekenegette a szúrások helyét és ügyesen helyére billentette a szemgolyómat. Nagyot sóhajtottam. Hálás tekintettel, könnybe lábadt szemmel néztem rá, de csak foltokban láttam gyönyörű alakját.
- Egyelőre a jobb szemét használja. Holnapra már a ballal is látni fog. Végeztünk. Amikor visszatértünk a rendelőbe, Ráb doktornő átnézte a vizsgálati eredményeket és felsóhajtott.
- Hát a szemizmokon nem tudok segíteni, de mint mondtam, egy kis műtéttel középre húzhatjuk a bal szemgolyót és a dülledtségét is csökkenthetjük. Befekszel ide három napra és mindent megcsinálok, ha akarod.
- Kedves doktornő, ez nagyon kedves magától, de ha már eddig kancsalon éltem, most már nem változtatnék rajta. Megszoktam.
Eldöntöttem, hogy be nem teszem többé a lábam ebbe a kínzókamrába, de a szót magamba fojtottam, nehogy megsértsem. Eszembe jutott közben, hogy bal szemem ferde állása miatt mennyi kellemetlenségnek voltam már kitéve. A legrosszabb az volt, amikor szeretkezés közben valamelyik barátnőm fölé kerültem, éső ide-oda kapkodta tekintetét, mert nem tudta, ránézek-e, vagy éppen félre.
De voltak előnyei is annak, hogy a bal szemem csálén állt. Egyik barátommal békésen iszogattunk valamelyik kültelki kocsmában, mikor váratlanul lebuktam az asztal alá, ésőt is magammal rántottam. A fiú még semmit sem látott, mikor az én bal szemem látóterében már megjelent a szomszéd asztaltól felénk repülő szódásüveg.
Filmforgatásnál is hasznomra vált a dolog: sokszor, míg jobb szememmel belenéztem a keresőbe, a balt nyitva hagytam, s azzal, ha gyengébben is, de láttam az egész képet. Egy szédült filmesztéta, amikor elmeséltem neki sajátos betegségemet, egész elméletet szőtt köré, és tanulmányában kifejtette, szembetegségemből ered filmjeim sajátos képi világa.
Egy biztos, a félszeműekhez kifejezetten vonzódom. El is határoztam egyszer, hogy összehozom a félszeműek buliját, leülünk egy asztalhoz és farkasszemet nézünk egymással. Gondoltam itt először is Gödrös Fricire, akinek az egyik szeme üvegből van, mert 56-ban egy patron kivitte az eredetit, Müller Péterre, akinek bár azt hiszem, nem üvegből van az egyik szeme, de a távoli végtelenbe néz merevferdén, élettelenül, és végül persze nem hagytam volna ki Gujdár Józsi barátomat sem, akinek ötven százalékban szintén félre hordott a tekintete. Jót mutattunk volna négyen egy kocsmaasztalnál, csak éppen a szemszögeket lett volna nehéz meghatározni a forgatásnál.
Bajaim felsorolásakor nem feledkezhetek meg az anyámtól örökölt ekcémáról sem. A tünetek eleinte borzalmasak voltak, kínzó viszketés a hajlatokban, a karon, a lábon és a nyakon is. Éjjelente véresre vakartam magam álmomban. Apám az ország szinte valamennyi bőrgyógyászát végigjárta velem. Az első alkalommal bekentek egy fehéres folyadékkal, az másnapra leszárította a sebeket és pikkelyessé tette a bőrömet. Aztán egy vastag falú, nagy tégelyből zsíros kenőcsöt kentek az égetően viszkető kiszáradt felületekre. Ez felpuhította a bőrömet, és a hámrétegek kezdtek regenerálódni. De jött egy új roham, egy új éjszaka, és reggelre megint csatakos lettem a vértől és a nedvektől. Bárhol értem a testemhez, majd beleőrültem, úgy viszketett. Megpróbálták finom vászonba tekerni a végtagjaimat és éjszakára fáslikkal az ágyhoz kötöztek. Álomban széttéptem a fáslikat.
Volt egy doktornő a Mária utcai bőrklinikán, aki elhatározta, hogy mindenképp meggyógyít, még ha évekbe telik is. Bemutatókat tartott különböző egyetemeken, ahová engem is magával cipelt. Én voltam a különleges kóreset. Le kellett vetkőznöm több száz ember előtt, akik végigmustrálgatták a sebeimet és közben érthetetlen nyelveken beszéltek. Nagyon megalázó volt. Mondtam is apámnak, hogy többet ilyen bemutatón nem veszek részt.
- A gyógyulásod érdekében tesszük, fiam - mentegetőzött szegény.
Makacs szívóssággal kereste a megoldást. Maszek orvosokhoz is elvitt, pedig szegények voltunk.
Egyszer, emlékszem, elcipelt egy előkelő budai kastélyba, ahol igencsak megvárattak minket. Végül egy finom arcú, idős hölgy megnézte a sebeimet és azt tanácsolta apámnak, vigyen Davosba, mert a környezetváltozás jót fog tenni. Most is magam előtt látom apám megrökönyödött arcát.
Amikor hazamentünk, megkérdeztem, mennyit kért az a finomarcú boszorkány a tanácsért. Mikor kiderült, hogy150 forintot, dührohamot kaptam, és vissza akartam menni a pénzért. Apámnak kellett lefognia.
Az ekcémám nem gyógyult meg, de a gátlásaim megerősödtek. Még nyáron is sálat hordtam, takargattam a sebeimet. Körmeimet tövig levágtam, hogy ne tudjak mély sebeket ejteni magamon. Már nappal is rám jöttek a rohamok, és a pillanat törtrésze alatt képes voltam ruhán keresztül is véresre vakarni magam.
A rohamok okát továbbra sem tudták megfejteni az orvosok. Közben a Mária utcai orvosnő lediplomázott, tanársegéd, adjunktus, végül egyetemi tanár lett. Belőlem írta a diplomamunkáját. Tizennyolc éves koromban egy futó ötlete mégis meghozta a várva várt megoldást. Egy ízben, amikor a doktornő már épp tehetetlenül széttárta volna a karját, hirtelen felcsillant a tekintete, és apámhoz fordult:
- Mondja, van ennek a gyereknek mandulája?
- Igen - felelte apám.
- Vegyük ki, hátha segít.
Kivették a mandulámat, és az ekcéma egy csapásra visszafejlődött. Nem múlt el, de a rohamok intenzitása mintegy 70-80%-kal csökkent. Sose fogom tudni meghálálni ezt a véletlen ötletét a doktornőnek.
Míg az ekcémát anyai örökségnek tekintem, rossz fogaimat kétségtelenül apámnak köszönhetem. A kötelező iskolafogászati rendeléseken, míg másokat pár perc alatt elintéztek, nekem jó órát kellett ülnöm a fogorvos székében, éső fúrt, faragott, tömött. Amúgy néhány napra rá rendszerint kiestek a tömések, és ha a hideg levegő, vagy a forró leves behatolt a lyukakon, az szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott. Végül a körzeti orvos nekilátott a foghúzásnak, és tizennyolc éves koromra a fogaim felétől megszabadított.
Egyszer aztán váratlanul véget ért a kínszenvedés. Azzal kezdődött, hogy furcsa lüktető fájdalmat éreztem a felső fogínyemben, ahol már csak mutatóban díszelgett néhány fog az eredetiek közül. Futottam a körzetibe, ahol megröntgeneztek. A vizsgáló orvos csodálkozva forgatta az aprócska leletet:
- Mi a szösz? Csak nem fektette el az ujját, amikor a filmet tartotta ?
Új felvételt készítettek, és azon már tisztán látszott, hogy hosszúkás, hegyes agyar nőtt keresztben az ínyemben, s azzal fenyegetett, hogy maradék pár fogamat is kitolja a helyéről. Pár nap múlva felfeküdtem a szájsebészet műtőasztalára, ahol felpeckelték a számat, majd érzéstelenítés után egy ügyes mozdulattal felhasították a felső szájpadlásomat. Nekiláttak, hogy vésővel, kalapáccsal kivéssék az agyart. Jó fél órán át püfölték. A valóságos idő megszűnt, úgy éreztem, évek óta tart már a műtét. Az orvosok egymást váltották, csak engem nem váltott fel senki.
Amikor végül felültem az ágyon, csak lassan kezdett tisztulni a kép. Az orvos diadalmasan forgatta ujjai közt a hegyes - később lemértem, 27 milliméter hosszú - agyarat. Összevarrták a szájpadlásomat, én meg elkértem a csontdarabot, otthon kis lyukat fúrtam bele, és vékony ezüstláncra erősítettem. Mint valami indián évekig hordtam a nyakamban, és ha megkérdezték, milyen állaté, mosolyogva feleltem:
- Nem egy grizzli medvéé, csak az enyém.
Az eset óta nem félek semmilyen fogorvostól és mosolyogva ülök be a sokak által rettegett székbe, hagyom hogy fúrjanak, faragjanak, ideget öljenek, csiszoljanak, sőt még mosolyogok is hozzá, mint egy beavatott, akin semmiféle kínzás nem fog már.
Egyik nap apám szokatlan időben, délután kettő körül jött értünk a napközibe. Csinosan kiöltözött, és arca sugárzott a boldogságtól. Elkért minket az ügyeletes napközis tanártól, és az utcán a fülünkbe súgta, hogy meglepetés vár ránk. Egy idegen néni állt az előszobában.
- Ô az új mamátok - jelentette be apám. - Ma házasodtunk össze, és ezentúl együtt fogunk élni.
Marika megölelt és jobbról-balról megpuszilt minket. Én nem idegenkedtem tőle, inkább kíváncsian kukucskáltam a szoba belseje felé, ahol nagy dobozok, különböző furcsa tárgyak tornyosultak. Zsuzsi nővérem kicsit tartózkodóbb volt, valószínűleg ösztönös, női féltékenység dolgozott benne. Jutka akkortájt már nem lakott velünk,őt mint hat éven aluli gyermeket, anyámnak ítélte a bíróság.
Marikát nem is tudom, minek nevezzem. A nevelőanya idegenül hangzik, márpedig sokszor nem az az igazi anya, aki szül, hanem aki felnevel minket. Mégse mondhatom Marika nénire, hogy anyám, bár így szólítottamőt, amíg ki nem röpültem a családi fészekből. Mostanában Marikaként emlegetem, deőt magát sehogy se szólítom, pedig nagyon szeretem ésőt tartom igazi anyámnak.
Marika (az egyszerűség kedvéért nevezzük így a továbbiakban) a tojásvágóval lopta be magát a szívembe. Amikor bementünk a szobába, leguggolt a szekrényhez és pakolni kezdett. Én mellé surrantam és figyeltem, miféle csodálatos dolgokat varázsol elő a dobozokból. Egyszer csak előkerült a tojásvágó. Felkiáltottam a gyönyörűségtől. Ez a szürkésszínű alumíniumszerkezet - a kihajtható tetejével, amelyen egymástól egyforma távolságra vékony dróthúrok feszültek- megbabonázott. Elkértem, ide-oda forgattam, nyitogattam, csukogattam. Csodálatos szerkezet volt. Amikor megtudtam, mire való, könyörögtem apámnak, hogy próbáljuk ki. Apám, akivel aznap madarat lehetett volna fogatni, beleegyezett, és uzsonnára kemény tojást főzött. A tojásvágót az asztal közepére helyeztük, és a kis szerkentyű egy mozdulattal azonos vastagságú, illetve vékonyságú szeletekre vágta a tojást. Ezeket a gyönyörű szeleteket aztán szétterítettük a kenyéren.
Ettől fogva, ha csak lehetett, tojást kértem uzsonnára, vacsorára. Később, vagy húsz év múlva Marika nekem ajándékozta a kis konyhaeszközt. Jelenleg pedig a szombathelyi Savaria múzeumban található, mint leltárba vett műtárgy. Történt ugyanis, hogy 1981-ben, a velemi alkotótáborban egyik éjjel kezembe akadt egyetlen és megsárgult műanyag alsónadrágom, amitől megszállt az ihlet. Másnap felutaztam Pestre, magamhoz vettem a féltveőrzött tojásvágót és levittem a táborba. Rátettem a rezsóra, majd tojás helyett belegyömöszöltem a műanyag alsónadrágot, amely a hő hatására olvadozni kezdett. Mikor már elég képlékeny volt és iszonyú bűzt árasztott, a tojásvágó felső részét belényomtam. A húrok mentén kibuggyant az égett, megbarnult alsónemű és szép rovátkák maradtak benne. Végezetül az egészet lekaptam a rezsóról, és egy hidegvízzel teli vödörbe mártottam, amitől azonnal megszilárdult.
A velemi bemutatón művem mint koncept műtárgy került kiállításra, én pedig kis szöveget írtam alá arról, hogy ez a műtárgy szimbolizálja a női egyenjogúság jelenlegi helyzetét a mai magyar társadalomban. Az akkoriban ügyeletes velemi művészettörténész leltároztatta és műtárgyszámba vette.
Később alaposan megbántam, hogy tönkretettem a gyönyörű családi emléket, ezért egyik éjjel fellopóztam a kiállítóterembe, hogy visszaszerezzem, de az alsógatya annyira belesült, hogy nem bírtam vele.
Marika anyám még egyéb csodálatos dolgokkal is gazdagította otthonunkat. Mivel a Szovjetunióban végzett egyetemet, rengeteg lemezt gyűjtött össze az évek során.
Egy új világ nyílt ki előttem. Míg apám a rádiót birtokolta, és minden órában meghallgatta a híreket a konyhában, mi klasszikus zenét, orosz népdalokat, munkásmozgalmi indulókat hallgattuk Marika lemezjátszóján.
Marika segítségével, aki az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál dolgozott, hozzájutottunk a legfrissebben megjelent irodalmi művekhez is. A könyveket otthon újságpapírba csomagoltuk és miután kiolvastuk, Marika visszavitte azokat.
Mindent összevetve valószínűleg neki köszönhetem, hogy egyre jobban vonzódni kezdtem a humán dolgokhoz, apám nagy megrökönyödésére, aki mindenképpen műszaki embert akart belőlem faragni.
Marika értelmiségi családból származott, édesapja a híres, majd később inkább hírhedt költő, P. Ferenc volt. A munkásmozgalom régi harcosa, közepesen jó versek szerzője. Szerencsétlenségére egy alkalommal felkérte a párt, hogy írjon elmarasztaló kritikát József Attila munkásmozgalmi tevékenységéről, éső ezt meg is tette. A Rákosi rendszer alatt ezért aztán alaposan meghurcolták mondván, hogy munkásosztályunk legnagyobb költőjét bírálta a húszas-harmincas években. Ferenc kedélyére súlyosan hatott a megbélyegzés, és saját párttársainak az árulása, ezért teljesen magába zárkózott. Csöndes magányban élt és végül a sírba is magával vitte azt a gyógyíthatatlan sebet, amit a mozgalom ejtett rajta. Amúgy művelt, olvasott, több nyelvet beszélő ember volt, akinek lengyel fordításai elismerést arattak irodalmi körökben.
Sokszor meglátogattuk Rákoskeresztúron, ahol egy kis családi házban élt testvérével Karcsi bácsival és második feleségével, egy misszionárius nővérrel. Mikor megérkeztünk, Ferenc nagypapa rendszerint egy elsötétített szobában ült az asztalnál, és egy kis lámpa fényénél újságot olvasott. Míg apámmal politizáltak, mi a kertben játszottunk.
Karcsi bácsi általában a konyhában ült, evett és vörös bort ivott. Naponta két- három litert. Arca kivörösödött, szuszogott és röfögött. Nagyon tetszett nekem a Karcsi bácsi. Foglalkozására nézve asztalosmester volt, jószívű, egyszerű ember. Ferenc nagypapa feleségével összevesztek valamin, és húsz évig nem beszéltek egymással. Ferenc nagypapa volt a közvetítő. Azt hiszem, csak egyszer békültek ki, de az se tartott tovább három percnél. Újra összevesztek, és megint nem szóltak egymáshoz tíz évig.
Apám kapcsolatai révén minden követ megmozgatott apósa rehabilitálásáért. Megkereste Aczél elvtársat, aki közös börtönéveik idején a küblit hordta a sitten, és mellesleg a híreket is. Ô volt a belső informátor a rabok között. Ennek ellenére, mikor apám felvetette apósa ügyét, nem segített. A kulturális vezetés nem óhajtotta felmelegíteni a kérdést. Nagypapa csak 75 éves korára kapott állami kitüntetést, és - apám kiadói kapcsolatai révén – ekkor jelenhetett meg egy verseskötete.
Mint afféle József Attiláért rajongó kamasz, kellemetlen helyzetbe kerültem, amikor apám rákérdezett, hogyan tetszenek nagypapa versei. Kellemetlen volt megmondani az igazat, hogy bizony elég gyengék. Apám sértésnek vette véleményemet, de hát benne nem sok érzékenység élt a költészet és a rímek iránt. Olvasottsága, műveltsége nem az irodalomra, hanem a propagandaanyagokra épült. Nem is vitatkoztam vele. Marika anyám pedig alighanem sejtette, hogy igazam van: az apja csak másodrendű költő.
- De azért rendes, becsületes ember, és én nagyon szeretem- mondta.
Marika és apám megismerkedése a kommunista mozgalom hagyományainak megfelelően zajlott le. Ilonka, egy régi elvtársnő hozta összeőket, aki ismerte apámat és élete történetét. Ismerte Marikát is, kollegák voltak az ÁKV-nál. Ilonka mindkét félnek beszámolt a másik sorsáról, családi, emberi, mozgalmi múltjáról, anyagi helyzetéről. A többi már ment, mint a karikacsapás. Először presszókban találkoztak, sétáltak, beszélgettek. Mindketten elmesélték egymásnak életüket. Végül azon a nevezetes napon, esküvőjük után apám minket is bemutatott, mármint nővéremet, Zsuzsit és engem. 1958-at írtunk. És Szirtes Zoltánt számtalan beadvány megírása után végre rehabilitálták.
Ez a rehabilitáció az én emlékezetemben szorosan kapcsolódik ahhoz a beépített szekrényhez, mely a fürdőszobához vezető folyosó hosszában foglalt helyet. Néha, amikor éjjel kisurrantam pisilni, rajtakaptam apámat, hogy ott áll a létra tetején és a felső polcokon a papírok közt matat. Furdalta az oldalamat, mit dugdoshat ott az öreg, de hiába hurcoltam ki másnap a létrát a spájzból, hiába másztam fel szédítő magasságba, a szekrény ajtaját nem tudtam kinyitni. Kiszáradt a szám az izgalomtól. Biztos pisztolyt rejteget ott az öreg, gondoltam. Egyszer aztán rákérdeztem:
- Apu, mit dugdosol ott előlünk? Csak nem fegyvert ?
- Dehogy fiam. Az ügyem van ott. A bizonyítékok az ártatlanságomról. Ha vége lesz, és elismerik, hogy ártatlanul vetettek börtönbe, elégetem az egészet és kiürítem a szekrényt.
Csalódást okozott, hogy csak iratok vannak ott elrejtve, nem pedig pisztolyok, fegyverek, kardok. Nem is érdekelt többé a szekrény tartalma.
Rehabilitálása után apám vezető állásba került,ő lett a Ruházati Bolt Vállalat igazgatója.
A Rubolt néven ismert budapesti vállalnak legalább száz boltja volt, melyekben a kor ízlésének megfelelő gyári tömegtermékeket árusítottak a dolgozó nép számára. A Mérleg utcai központban legalább kétszáz ember dolgozott és a boltokban összesen több mint ezer. Apám mindegyik dolgozójától megkövetelte a pontosságot. Reggel háromnegyed nyolckor ott állt a Mérleg utcai központ kapujában és figyelte, kik késnek el. Egy hét elteltével pontban reggel nyolckor már minden beosztottja az íróasztala mellett ült.
Komoly nagyvállalat főnöke lett, és ez kissé megváltoztatta az életünket. Több finom étel került az asztalra. Ugyanakkor mind apám, mind Marika szerény emberek voltak és nem engedtek meg maguknak semmiféle luxust. A havi egyszeri bevásárlásnál csak a legszükségesebb alapanyagokat vették meg, pontosan meghatározva, hogy havonta mennyi cukor, liszt, só, stb fogyhat el.
Hogy milyen szerelmi, szexuális életet éltek, azt nem tudom. Előttünk sohasem ölelgették és csókolgatták egymást. Puszit persze adtak egymásnak és nekünk is, azonkívül a kor erkölcseinek megfelelően kart karba öltve sétáltak az utcán, de a testiség valahogy magánügynek számított még a legbensőbb családi környezetben is.
Apám egyik este, amikor már csak ketten voltunk a fürdőszobában, megkérdezte tőlem, hogy tetszik nekem az új anyukám. Én alighanem félreértettem a kérdést és elkezdtem dicsérni Marika alakját, tartását és különösen formás, izmos lábait. Olyan részletességgel ecseteltem női bájait, hogy apám elpirult, egészen zavarba jött. Mit sem sejtve arról, hogy főbenjáró bűnt követtem el, azt is elmeséltem apámnak, hogy kukucskálni szoktam amikor Marika anyám fürdik. Apám ettől irgalmatlanul mérges lett, és rögtön betömte a kulcslyukat.
- Fiam, ez nem szép dolog, másokat kilesni. Többé ne forduljon elő.
Később kamasz koromban azt is bevallottam apámnak, hogy Marika nagyon tetszik nekem mint nő, sőt szexuálisan vonzódom is hozzá. Apám teljesen kiborult. Erkölcseivel összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy valaki az anyja iránt, mégha nem is vér szerinti, ilyesfajta érzelmeket tápláljon. Ez a vallomásom később valószínűleg nem kis mértékben hozzájárult apám azon döntéséhez, hogy költözzek el és kezdjek önálló életet élni.
Cukor utca
A Deák téri iskolába a fiúk csak elsőtől negyedikig járhattak, így ötödiktől új iskolát kellett keresni számomra. Apám jóvoltából a Cukor utcai általános iskolába kerültem, neki ott is voltak kapcsolatai. Ismerte például Pálfinét, a biológiatanárt, sőt olykor-olykor szívességeket is tett neki. Szó mi szó, protekcióval kerültem az Apáczai Csere János elit gyakorló iskolába, tanulmányi eredményeim ezt nem tették volna lehetővé: mindig közepes, maximum jó tanuló voltam.
Már az első nap azzal kezdődött, hogy miközben futottam a folyosón az osztályom felé, elgáncsoltak. Fejre álltam, és kitört a két fölső metszőfogam. Hason csúsztam legalább tíz métert. Elöntött a vér, morzsalékos lett a szám a letört fogdaraboktól. Pálfiné, az osztályfőnökünk rögtön telefonált apámnak. Én úgy léptem ki az iskola kapuján, hogy az ég felé tartottam üveggömbömet, amit egy féltveőrzött 56-os töltényhüvelyért cseréltem el, s az csiszolt oldalaival megtízszerezte- húszszorozta a házakat, a járdát és végül apámat, aki rémült arccal állt a kapu előtt, várva balesetet szenvedett fiát. Nagyon ijedt volt szegény, de megnyugtattam, hogy nem fáj a fogam. Attól kezdve csukott szájjal is tudtam fütyülni, sőt csak úgy, és erre nagyon büszke voltam.
Az Apáczai Csere János a belvárosi középosztály és jómódú polgárság zsenigyerekeinek volt a gyűjtőhelye. A legtöbben kitűnővel vagy legalább jelessel váltottak belépőt ide. Erős kisebbrendűségi érzésem támadt. Én voltam a megtűrt, a csökkent képességű debil. A bemutató órákon, amikor húsz-harminc gyakorló tanár beült az osztályba, hogy megnézzen egy-egy mintatanítást, engem sose hívtak ki felelni, hiába jelentkeztem. Mindig az ügyeletes zsenik hadarták el fejből az aznapi leckét, amiért még tapsot is kaptak a tanárjelöltektől. Az egész olyan volt, mint egy jól begyakorolt cirkuszi mutatvány.
Egyedül a kémiatanár fűzött hozzám nagy reménységet, és ehhez mérten kivételezett is velem. Atommagnak hívtuk, mert hosszúkás, ovális, kopasz feje volt, és akkoriban nyilván ilyennek képzeltünk egy atommagot. A többiek nagy irigységére minden szemléltető kísérlethez engem hívott ki segítségül. Annyira remegett a kezem az izgalomtól, hogy az izzó hurkapálcikát képtelen voltam a folyadékkal teli kémcsőbe bedugni, így egyenest a kezébe döftem a parázsló rudacskát. Jóindulatúan rám nézett, nem mondott le rólam. Következő alkalommal, óra után valamiféle robbanó porokat kellett összeállítani a szertárban a felügyelete mellett. Túl jól sikerülhetett a por, mert másnap kémia óra alatt, miközben Atommag felkészítette az osztályt a látványosságra, óriási durranás hallatszott a szertár felől. Atommag hátrarohant, majd a lila porokat tenyerén egyensúlyozva jött vissza. A huzat és a légmozgás hatására a porok a kezében robbantak fel. Túl érzékenyre sikerült az elegy, állapította meg. Én már nem emlékszem pontosan, hogy előző nap miből mennyit kellett összekevernem, de biztosan én voltam a hibás.
Atommag nem adta fel a velem való kiemelt foglalkozást - egészen az első dolgozatírásig. Munkánkat az osztály színe előtt elemezte ki, és amikor az enyémhez érkezett, láttam, hogy szinte sír, kopasz fejében ülő golyó szemeiből csak úgy árad a boldogtalanság. Igencsak szégyenkeztem, bár a képletek miatt semmi lelkiismeretfurdalásom sem volt. Sosem értettem, hogy a betűk lábához miért kell számokat írni, és miért nem úgy hívnak egy vegyszert, ahogyan mondjuk.
Sajnáltam szegény Atommagot, amiért csalódást okoztam neki, de bíztam benne, hogy majd csak talál helyettem egy igazi zsenit. E szégyenteljes nap után kerülte a tekintetemet, sosem hívott ki felelni, átnézett rajtam, ki akart törölni az emlékezetéből. Ez a langaléta ember úgy viselkedett velem, mint egy sértett kamasz. Én, a kis vézna, szemüveges tanuló voltam aző élő lelkiismerete. Még a köszönésemet sem fogadta. Zavartan elfordult, és hiába jelentkeztem, amikor esetleg tudtam volna a helyes választ, sohasem hívott ki felelni. Automatikusan hármassal engedett át minden félévben és évvégén. Nem tudta megbocsátani nekem a saját tévedését.
Az igazság az, hogy matekból sem voltam jó és a fizika logikáját sem tudtam felfedezni.
Egyedül orosz nyelvből voltam - mindenki meglepetésére - kiváló, mivel Marika anyám, akinek orosz tanárnői diplomája volt, esténként hosszú fáradságos munkával átvette velem a leckét, míg végül álmomból felkeltve is daráltam a szövegeket.
Vladó, az orosztanár jugoszláv partizánként harcolt a második világháborúban, magyarul nem is tudott, az oroszt oroszul tanította. Én éppen a padtársammal beszélgettem, amikor rám dörrent:
- Szirtes, ismételje el, hogy miről volt szó!
Kapásból szóról szóra megismételtem oroszul. Egészen megdöbbent, vallotta be: még ilyet nem látott, hogy valaki az osztálytársával fecseg és mégis követni tudja az órát. Azt hiszem, akkor fogadott a szívébe. Az eset után ha valaki nem tudott valamit, engem kérdezett. Én lettem az eminens. Vlado egyébként Sebhely címmel partizán élményei alapján regényt is írt. Olvasását nem tette kötelezővé csak ajánlatossá. A könyvnek élénkpiros borítója volt, rajta nagy fehér betűkkel az állt, hogy SEBHELY. Marika anyámmal megszereztettem, és leckéimet félretéve két nap alatt kiolvastam mind az ötszáz oldalt. Roppant izgalmas volt. Egyik jelenetére máig emlékszem.
Egy partizán akció során Vladót elfogják a németek. Kezét hátrabilincselik és kiviszik a pályaudvarra. Ott áll két német között a peronon. Tudja, hogy ki fogják végezni, de előtte irtózatosan megkínozzák. Jön a vonat. Véget akar vetni az életének. Mikor a mozdony már majdnem egy vonalba ér velük, elrugaszkodik, hogy a vonat elé vesse magát. Az elrugaszkodás kissé nagyobbra sikerül, átröpül a mozdony orra előtt. A beálló szerelvény takarásában mint azőrült elkezd futni az állomás mögött lévő dombok felé. A németek nem tudják lelőni, mert a vonat eltakarja. Így jut el a bokrok közé a dombra, ahol már várják partizán társai.
A könyvet sajnos kölcsönadtam valakinek és sosem láttam viszont, pedig szívesen elolvasnám újra. A Sebhely mint cím egyébként arra utal, hogy Vlado homlokán óriási sebhely éktelenkedett, amely nyomban kifakadt, és vérezni kezdett, ha Vlado felizgatta magát valamiért. Amikor osztályfőnökünk kikérdezett minket a könyv felől, én kisebbrendűségi érzésemet leküzdve olyan hosszan ecseteltem neki a sebhelyet és annak vérzését, hogy émelyegve intett le előadásom kellős közepén.
A tanárok közül egyedül Vladóval alakítottam ki jó viszonyt, felnéztem rá, a partizán hősre. Gyerekfejjel úgy éreztem, sorstársak vagyunk, hiszenő is megtűrt személy, a tanári kar tagjai lenézték és kiközösítették a jugoszláv menekültet.
Pálfinét, a nagyképű és beképzelt úrhölgyet pedig utáltam. Engem csak azért tűrt meg, mert apám állása és kapcsolatai fontosak voltak neki. Első komoly konfliktusunk az volt, hogy igazságtalanul adott egy osztályfőnöki intőt. A dolog úgy indult, hogy megbízott minket, Nagyot, a legjobb tornászt meg engem, hogy szemléltető anyagként szedjünk cserebogarakat a következő biológiaórára. A Tabánba mentünk, ahol a cserebogarak ilyenkor május elején sötét felhőben rajzottak. Vittünk magunkkal éteres üveget is. Nekem egyet sem sikerült becserkésznem, féltem, kissé undorodtam is tőlük, de Nagy óriási tigrisbukfencekkel, vetődésekkel röptében kapta előket. Az én dolgom már csak annyi volt, hogy az éteres vattás befőttesüveget kinyissam és becsukjam. Egy óra alatt összeszedtünk vagy száz cserebogarat. Nagyon büszkék voltunk a zsákmányra és másnap a biológia óra előtti szünetben mindenkinek a padjára letettünk egy-egy kábult kis rovart.
Pálfiné aznap szépen kiöltözött, hiszen vizsgaoktatásról volt szó. A falak mentén végig padokat helyeztek el, azokon kuporgott vagy harminc tanárjelölt. Kivonult a minisztériumi felügyelőség néhány tagja is. Pálfiné virágcsokrot kapott. Mi fehér ingben, ünnepi öltönyben ücsörögtünk padjainkban. Az ofő akkurátusan kirakta karóráját az asztalra és elkezdte a tanítást. Épp a mi dicséretünket zengedezte, mármint a Nagyét meg az enyémet, amikor valószínűleg a teremben uralkodó hőség hatására a gyűjtemény, a körülbelül negyven elkábított cserebogár éledezni kezdett. Furcsa, zizegő hang hallatszott mindenfelől. Pálfiné eleinte nem figyelt a különös zajra, folytatta lendületes - a nagy szónokokéra emlékeztető - előadását. Bezzeg a fiatal tanár- és tanárnőjelöltek egyre inkább a padokon izgő-mozgó cserebogarakra figyeltek. A Művelődésügyi Minisztérium képviselői homlokukat ráncolták. Ôket sem hagyta hidegen az egyre erősödő hangzavar. Csak Pálfiné nem zavartatta magát, tört előre, öntömjénezőn, magabiztosan, mígnem az első padsorból az egyik legkorábban ébredő cserebogár szárnyra kapott és egyenesen Pálfiné kontyának röpült. A osztályfőnöknő a hirtelen támadástól kiesett szerepéből, összevissza hadonászott, mire a tanárhallgatók röhögcsélni kezdtek. Pálfiné elpirult, de ekkor már valóságos cserebogárhad támadt rá. Hidrogénszőke hajkoronája és lakkjának illata alighanem túlporzott virágra emlékeztette a bogarakat, mert mind megcélozta Pálfiné esküvői tortára emlékeztető, többemeletes kontyát.
A minisztérium képviselői megpróbáltak együttérzően segíteni pánikba esett osztályfőnökünkön. Körbefogták, és harci védőgyűrűt képeztek a tanárnő köré. Elszabadult a pokol. Most már az összes cserebogár feléledt és támadóan zsongott-bongott a szürke és fekete öltönyös töviskórók gyűrűjében kapkodó fonnyadó virág, Pálfiné körül. Ofőnk sírva fakadt, az egyik minisztériumi főember elordította magát:
-Mindenki hagyja el a ...
De tovább nem jutott a beszédben, mert üvöltésre nyíló szájába egy jól megtermett cserebogár röppent. Ijedtében hápogni kezdett, amitől egy darabban le is nyelte a még mozgó állatot. Feje elvörösödött, nem kapott levegőt. Társai látván, hogy mindjárt megfullad, segítségére siettek, magára hagyva osztályfőnökünket. Pálfiné még egy ideig hevesen hadonászott, majd észlelve, hogy ezzel csak bőszíti az éterálmukból ébredő rovarokat, leroskadt a székére és apatikusan tűrte, hogy a bogarak a fejére, kontyára, arcára másszanak. Közben a minisztériumi küldöttek hanyatt fektették társukat. Egyikük hosszú ujjaival az áldozat szájába nyúlt és diadalmas arccal kiemelte a félig megnyomorodott, még rángatózó cserebogarat. Addigra már csak néhányan maradtunk az osztályterem ajtajánál, és amikor megjelent az igazgató - hírhedt volt szigoráról, - az ajtóból is távoznunk kellett.
Másnap hívattak minket a tanáriba. Ott álltunk Naggyal a tanári értekezlet előtt, a ránk záporozó kérdések kereszttüzében: Ki adta az ötletet a cserebogár gyűjtésére, ki adta az üveget, stb? Mi elmondtuk az igazat: Pálfiné bízott meg, aző ötlete volt a gyűjtés. Kiküldtek minket, majd a másnapi osztályfőnöki órán - legnagyobb meglepetésünkre Pálfiné intőt írt az ellenőrzőnkbe arra való hivatkozással, hogy önhatalmúlag tettük ki a bogarakat a padokra. Ez volt életem első koncepciós pere. Sírtam, amikor átadtam apáméknak az ellenőrzőt.
Öregem, akinek már volt gyakorlata az ilyenfajta ügyekben és pontosan megérezte, hogy igazat mondok, összeráncolta a homlokát. Tudta, hogy nem húzhat ujjat nyíltan az osztályfőnökömmel, de azzal is tisztában volt, hogy nem hagyhatja szó nélkül az ügyet. Marika anyám különleges női ösztönével azt tanácsolta apámnak, hogy hívjuk meg Pálfinét egy esti összejövetelükre. Apámék szokásai közé tartozott ugyanis, hogy amolyan felnőtt bulikat tartottak, ahol régi elvtársak, munkatársak, barátok jelentek meg nálunk. Kicsit iszogattak, sós és édes teasüteményeket eszegettek és beszélgettek, majd este nyolckor mintegy vezényszóra felálltak és távoztak.
A vendégek fogadására Marika mindig jó előre felkészült. Volt egy háromajtós kis szekrény a hallban, ahol ünnepi alkalmakra való pohár- és kistányér gyűjteményét tartotta. A középső részben helyezte el a különböző általa kevert, aromás likőröket, no meg a borokat, pálinkákat. A szélső szekrényben foglaltak helyet a müanyag tálcákon szépen elrendezett édes és sós teasütemények. Én ezeket mindig megdézsmáltam, de csak a tetejét ettem le és utána a süteménysorokat szépen elrendezgettem, hogy ne lehessen észrevenni a hiányt. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy félúton megálljak a dézsmálásban. Sajnos előfordult az is, hogy a tálcákat éppen csak befedő maradék süteményeket lesz, ami lesz! felkiáltással mind befaltam. Amikor Marika anyám az épp soron következő partin fel akarta tálalni a desszertet, nagy szégyenére csak üres tálcákat emelt ki a szekrényből. Komoly fejmosásban részesültem, és attól kezdve zárták a háromajtós szekrényt. Ez azonban nem jelentett akadályt. Kivettem a többi szekrényből a kulcsokat és addig próbálkoztam, mígnem találtam egyet, ami nyitotta a süteményest.
Érdekes módon az italok eleinte nem nagyon érdekeltek, ám egy ízben csupa kíváncsiságból megkóstoltam a csokiflipp likőrt, ami nagyon megnyerte a tetszésemet. Szopogattam, szopogattam míg egyik nap azt vettem észre, hogy már legalább a fele hiányzik az üvegnek. Gondoltam, pótolom a hiányt, de a víz erre a célra nem látszott alkalmasnak. Végül a flipp mellett álló sárgás likőrből, meg a többi világos folyadékból töltöttem hozzá, egyenletesen, minden üvegből csak egy picit, amitől az ital színe csokoládébarnáról piszkossárgára, szürkére, végül hamuszínűre változott. Volt abban már vodka, gin, barack-és cseresznyepálinka, no meg legalább ötféle házi pancs. Féltem, hogy észreveszik a flipp színeváltozását, ezért kiskanállal beleszórtam az üvegbe némi kakaóport és addig ráztam, míg fel nem oldódott.
A botrány akkor tört ki, amikor Marika anyám az éppen nálunk vendégeskedő felnőtteknek gyűszűnyi poharakba ki akarta tölteni az akkor még luxusitalnak számító likőrt. A kakaópor, mely korábban feloldódni látszott, most csomóban állt össze és eldugaszolta az üveg torkát. Marika meglehetősen zavartan megrázta az üveget, a kakaócsomó kizuhant, és egy azonosíthatatlan állagú, bűzös folyadék ömlött nyomában az asztalra. Pótanyám elpirult, hisz előzetesen külön is felhívta a figyelmet erre a státuszszimbólumként szolgáló különleges italra. A vendégek csak nézték, ahogy a csomós egyveleg elárasztja a kis nippeket, alátéteket, ízlésesen elrendezett műanyag csecsebecséket, melyeknek gyűjtögetésében Marika anyám felülmúlhatatlan érdemeket szerzett. Apám oldotta meg a helyzetet.
-Ejnye, ez az Andris megint túljárt az eszünkön. Sebaj, itt van egy üveg Sztolicsnaja vodka. A szovjet ruhaipari küldöttség vezetőjétől kaptam. Igyuk meg ezt. Éljen a szovjet-magyar barátság! - kiáltott fel, és koccintottak, majd elénekelték az Internacionálét, és a szovjet himnuszt. Sokszor énekeltek munkásmozgalmi dalokat, ez teljesen természetes volt a köreikben.
Nos osztályfőnk egy efféle hagyományos összejövetelre volt hivatalos, én magam adtam át neki az írásos meghívót. Sejthette, hogy az invitálás nem véletlen, de visszautasítani nem merte, hiszen apám befolyásos ember volt, igen szerteágazó elvtársi kapcsolatokkal. Hogy mi történt azon az estén, azt nem tudom, mert szüleim előrelátóan elküldtek az unokatestvéremékhez. Annyi biztos, hogy valami történhetett, mert attól kezdve Pálfiné negédes volt hozzám, kivételezett velem, szinte a kegyeibe fogadott. Éreztem viselkedésének hamis voltát és szántszándékkal még komiszabb lettem, deő úgy tett, mintha észre sem venné apró pimaszságaimat. Ennek ellenére sejtettem, hogy nyolcadik után nem a Cukor utcába fogok járni.
Az iskolaév végeztével apám minden évben nyári táborba küldött. Meggyőződése volt, hogy a gyermek olyan társaságban válik igazán éretté, ahol megpróbáltatásoknak van kitéve és megtanulhatja a közösségi szellemet, miszerint "egy mindenkiért, mindenki egyért". Nem vitás: a szigetszentmártoni táborban, amelyik leginkább egy katonai táborhoz hasonlított, mélyen belém vésődött ez a jelmondat. Nagy, húszszemélyes sátrakban laktunk, ami köré árkot ásattak velünk, de kiadósabb esőzések alkalmával így is elöntött minket a víz, és átnedvesítette szalmazsákjainkat.
A táborban egyetlen közös latrina volt, ám énőrülten gátlásos voltam, és nem tudtam mások előtt a szükségemet elvégezni. Mikor már nem bírtam tovább, a turista út felé vettem az irányt. A bokrokig nem jutottam el, közvetlenül az út mentén végeztem el a dolgomat. Siettem vissza a táborba, mert gyülekezőre szólt a harang. Kis hátizsákunkkal egykettőre sorba álltunk, megkaptuk az uzsonnát, és elindultunk kirándulni. Ahogy libasorban lépkedtünk a turista úton, ott virított az út mentén óriási friss ürülékem. Zöld légyraj körözött felette. Tanárunk megállította menetoszlopunkat és mélységes felháborodásának adott hangot:
-Ki volt az a szégyentelen, aki a latrina helyett ide ürített?
Éreztem, hogy ég az arcom, a füleim tüzelnek, de nem jelentkeztem. Féltem és pocsékul éreztem magam, hogy az egész tábor az én kakámat nézi. Ólomsúlyú másodpercek teltek el, míg végre indult a menet. Amint elhaladtam a közszemlére kitett kupac mellett, félve odasandítottam, majd tekintetemet elkapva, gyorsan a többiek után szaladtam.
Egyedül az éjszakaiőrséget szerettem. A tábort körülölelő erdő talaja varázslatos vöröses-zöldes fényben foszforeszkált a sötétben, mert a fák elkorhadt gyökerei valamilyen kémiai folyamat következtében világítottak éjszaka. Ijesztő volt, félelmetes és gyönyörű. Összeszedtem a gyökerekből egy köteget, de mire Budapestre értünk, kiszáradtak, elvesztették a páratartalmukat, amit az erdő lehullott aljnövényzete biztosított számukra, és nagy szomorúságomra nem világítottak többé.
A másik emlékezetes hely az azóta elhíresült bánki tábor volt, ahová apám jóvoltából, különleges protekcióval sikerült két hétre bekerülnöm. Ez a tábor az elit kommunista vezetők csemetéi részére kialakított, remekül ellátott és sajátos pszichológiai módszerekkel vezetett kiképzőhely volt. A látszatdemokratizmus jegyében mindenkinek volt főnöke, de a piramis tetején egy megszállott pedagógusnő, Elli néni állt, akinek mosolyától már megérkezésem pillanatában sírógörcsöt kaptam és apám lábát átkarolva könyörögtem, hogy azonnal vigyen haza.
Mindenki kapott egy becenévnek álcázott mozgalmi fedőnevet. Én ragaszkodtam a saját nevemhez, ezzel nem kis fejtörést okozva a nekünk parancsolgató ifiknek. Viselkedésünket pontozták, piros és fekete pontokat lehetett kapni, és egyfajta verseny alakult ki a minél több piros pont megszerzéséért. Nálam ez nem számított újdonságnak, mert apám is pontozott minket otthon. Nem tudom, hogy ezősi kommunista találmány volt-e, de engem rettentően idegesített. A bánki tóban is csak gyönyörködhettünk, de nem fürödhettünk, mert állítólag mérgezett volt a vize, viszont a réten olimpiai játékok folytak, s én hátrafelé futásban a harmadik lettem.
E táborokban való kényszerű részvételem végülis arra szolgált, hogy már gyerekfejjel megéljem a proletárdiktatúrából fakadó, úgynevezett makarenkói nevelési elveket, saját bőrömön érezzem a jogok és kötelességek kényszerű fegyelmét és megfelelő módon elidegenedjem mindentől, ami uniformizált, katonás rendben történik. Gyűlöltem a táborokat, gyűlöltem, hogy parancsolnak nekem, gyűlöltem, hogy akolba terelt bárányként bánnak velem, gyűlöltem, hogy még a szabadfoglalkozások is tanári felügyelet mellett zajlanak.
A nyári táborok rideg túlszabályozottsága ugyanakkor ösztönzőleg hatott konstrukciós fantáziámra. Cipőfűzőkből, spárgából bonyolult zsinórrendszereket konstruáltam, és - ennek a kilincsre és a kapcsolóra kötött -zsinórrendszernek a segítségével lámpaoltás után is éghetett a villany a szobánkban. Ha valaki ellenőrizni jött, a kilincs lenyomására a villany automatikusan elaludt.
Konstruktőri buzgalmam később a "civil életben" bajt is okozott nekem. Tizenhárom éves koromban egy hosszú farokkal rendelkező repülőgépet szerkesztettem, majd a végét meggyújtottam és a negyedik emeleti konyhaablakunkból kiengedtem. A gép égő farokkal átsuhant a száz méter széles udvar felett és berepült a szemben lévő Madách téri orvosi rendelő egyik nyitott ablakán. Meggyújtotta a függönyt, majd tüzet fogtak a helyiség bútorai is. Ijedtemben kedvenc helyemre bújtam, a kis WC-be. Tíz perc elteltével szirénázásra lettem figyelmes. Kiosontam a Tanács körúti ablakhoz és kilestem. Láttam, hogy a Gerlóczy utcai tűzoltóságból egymás után kanyarodnak ki a tűzoltóautók a Madách téri rendelő elé. Féltem, hogy ebből óriási botrány lesz. Lett is. Fél óra múltán csöngettek, majd dörömböltek az ajtón. Nem mertem kimenni, egyedül voltam otthon. Szüleim dolgoztak, nővérem, Zsuzsi délutános volt. Apám a Mérleg utcában dolgozott, ezért számíthattam rá, hogy hamarosan hazaérkezik. Így is történt. Megjelent a házmester, a tűzoltóparancsnok, egy rendőr és az apám. Úgy álltak ott az ajtóban, mint egy rögtönítélő bíróság. Kiderült, hogy a rendelőintézet melletti házból valaki észrevette, hogy egy kisfiú a negyedikről égő repülőgépeket dobál ki az ablakon.
Este összeült a családi tanács és úgy döntött, hogy semmilyen ajándékot nem kapok közelgő tizenharmadik születésnapomra. Ez igen súlyos büntetés volt, mert a szülinap szent dolognak számított nálunk, szemben a névnappal, amit nem tudom, miért, de sosem ünnepeltünk meg a családban. Így hát a szülinapomon - július 6-a volt, a nyár kellős közepe - a lesötétített kisszobában az ágyon ülve pityeregtem, egyedül. Ez volt az első igazi bűnhődés életemben.
Marika anyám jóvoltából általános felsőben végre kivettek a napköziből, így a délutánokat, ha egyedül is, de otthon tölthettem. Az ebédet ételhordóban hoztam haza a Mátyás Pincéből, és enyém volt az egész délután ötig, amíg a szüleim meg nem érkeztek. Persze leckét nem írtam, inkább olvastam. Amikor már 5 óra felé járt az idő, kinyitottam egy tankönyvet és a közepébe elhelyeztem egy izgalmas regényt. Szüleim hazaérve csak azt látták, hogy elmélyülten tanulok. Kedvenc olvasmányaim voltak a Huckleberry Finn és Tom Sawyer kalandjai, a Vologya utcája, egy Odesszában játszódó szovjet gyerekpartizán regény. Cooper indiánkönyvei. A Winnettou May Károlytól. A Sándor Mátyás, a Monte Christo grófja, az összes Rejtő regény és az Egri Csillagok. Ezeket olyan sokszor elolvastam, hogy szinte fejből tudtam mindegyiket. Harcokról, csatákról, verekedésekről szóltak és nagymértékben meghatározták akkori viselkedésemet. Állandóan fegyvereken, robbanószereken, különböző gyilkolóeszközökön törtem a fejem, rajzoltam és konstruáltam az újabb és újabb típusokat. Kémtörténeteket találtam ki. Titkosírást készítettem, jeleket, jelszavakat és különböző konspirációs rendszereket eszeltem ki. Módszeresen, több hónapi munkával, több száz gyufaszál végéről levágtam zsilettpengével a foszforfejeket úgy, hogy fa ne kerüljön bele, és elhelyeztem a gyűjteményt egy nagy családi gyufásdobozba. Aztán apám benzin öngyújtójából kiszedtem a benzines vattát és azt is beletömtem. Áthívtam a házban lakó haverokat, hogy legyenek szemtanúi a kísérletnek. Az előszoba kőpadlóján elhelyeztem a bombát, majd meggyújtottam a saját készítésű kanócot. Behúzódtunk a cselédszobába, és becsuktuk az ajtót. Nem telt bele négy-öt másodperc sem, óriási robbanás reszkettette meg a levegőt, majd újabb és újabb durranások következtek, mint az augusztus 20.-ai tüzijátékon. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Sűrű fehér füst dőlt be a kisszobába, marta a szemünket, csípte a torkunkat. Gyorsan kinyitottam a szoba ablakát, és a konyhai ajtóhoz botorkáltam. Ömlött a szememből a könny, taknyom-nyálam egybefolyt. Hősiesen előrenyomultam a konyhaablakig és nagy nehezen kinyitottam. Áradt a füst kifele az ablakon. Féltem, hogy kihívják megint a tűzoltókat, de a füst tíz perc múlva oszlani kezdett. Döbbenten álltunk a folyosón. A frissen meszelt fehér falat a robbanás epicentrumától számítva előbb sűrűbb, majd egyre ritkább fekete pöttyök borították. A benzines vatta fojtása szétvetette a gyufásdobozt, és az ezernyi gyufafej izzó foszforszemcséi beleégtek a falba. Gyönyörű látvány volt. Szebbet el se tudtam volna képzelni. A haveroknak is tetszett, csak éreztem rajtuk, hogy szívesebben surrannának haza, mielőtt a szüleim megjönnek, és kitör a balhé. Nem akartam, hogy elmenjenek, inkább kezébe nyomtam mindegyiküknek egy krétadarabot, és hokedlira, sámlira állva fél óra alatt úgy-ahogy eltüntettük a robbanás nyomait. Egyenként lefedtük krétával a fekete pöttyöket, de a bűzzel szemben tehetetlenek voltunk.
Az átfestés végeztével a srácok elmentek, én meg egyedül maradtam a foszfor bűzében. Az előszobai lakásajtó felé nem mertem szellőztetni, mert féltem, hogy a lakók, akik már ismerték feltalálói tevékenységemet, megérzik a szagot és szólnak a házmesternek, a Reisingernének, akitől amúgy is rettegtem. Úgy döntöttem, hogy a "kutyaharapást szőrével" módszerhez folyamodok: bekentem alaposan zsírral egy tepsit, hagymát aprítottam bele majd jól odaégettem az egészet. A lakást a célnak megfelelő ételbűz árasztotta el, így aztán, amikor a szüleim hazajöttek, a furcsa krétafoltos fal fel sem tűnt nekik. Ezúttal megúsztam.
Mikor nagyobb lettem, apám meghosszabbította a kimenőimet, és én megnövekedett szabadságomat arra használtam fel, hogy módszeresen bebarangoljam a környéket. Nemsokára a belváros minden beugróját, utcácskáját ismertem. A legjobban a terek vonzottak. Akkoriban a főváros minden terének volt saját galerije, és ezek a bandák rivalizáltak egymással. A különböző terek között napirenden voltak a verekedések, hol egyéni, hol galeri szinten.
Engem alig bántottak, mert egyrészt kicsi voltam és nagyon sovány, másrészt vastag szemüveget hordtam. Egyszóval szánandó korcsnak tekintettek a nagyok, akit nem volt nagy dicsőség megverni. Egyszer azért kaptam néhány fülest a Károlyi-kerti galeri főnökétől, csak azért, mert odajártunk a suliból egy kóbor kutyát etetni, amelyik befészkelte magát a szabadtéri színpad széksorai közé. Nos, osztálytársaim rögtön szétszaladtak, amint feltűnt a galeri, és a főnök, miközben zakóját lehúzta, jobbról-balról pofozott. Én ökleimet az arcom elé tartva hátráltam, majd ahogy a zöld kertkapuhoz értem, futásnak eredtem. Dühömben és szégyenemben különböző kínzó- és verőeszközöket eszeltem ki otthon, amivel legyőzhetném a zakós ellenfelet. Persze sose mertem visszamenni arra a térre, sőt nagy ívben elkerültem. A kutyát viszont sajnáltam. Egészen összebarátkoztunk egy hét alatt.
Mivel vékony, sovány gyerek maradtam, apám úgy döntött, hogy sportolnom kell. Mégpedig úszni, mert mint mondotta, az minden testrészt megmozgat. Hét éves koromtól kezdve egészen tizennégy éves koromig reggelente fél hatkor kellett kelnem. A Tanács körúton felszálltam a villamosra, elmentem vele a Marx térig, ott átszálltam a 6-osra és a Margitszigetnél leszálltam. Begyalogoltam a Sportuszodáig, ahol már várt Lia néni, az úszótanár, egy 150 centiméteres hölgy, aki iszonyúan tudott üvölteni.
A sok úszástól se meg nem híztam, se meg nem izmosodtam, de szívós lettem, mint a macska. Csont és bőr, inas, vékony, szemüveges, ekcémás, gátlásos fiú, ez voltam én. Az izomláztól néha csak vánszorogni tudtam, az iskolában pedig elaludtam a fáradtságtól, és ráadásul mindig farkaséhes voltam. Tizennégy éves koromig tartott ez a tortúra télen-nyáron, minden hajnalban.
Amióta apám újraházasodott, helyreállt a családi harmónia. Csak a húgom hiányzott néha. Ezt apám úgy oldotta meg, hogy vasárnap délelőttönként meglátogathattamőt. Jutka húgom akkoriban az Amerikai úton lakott anyámmal és annak újdonsült férjével, Géza bácsival, aki adoptáltaőt. Géza bácsi munkásőrezredes volt, de idő előtt nyugdíjazták mert sikkasztott. Mikor meglátogattamőket, általában egy nagy fotelban ült és pipázott, lábánál óriási farkaskutyája hevert. Próbáltak gyereket csinálni anyámmal, de anyám a terhességét nem bírta kihordani, hat hónaposan elvetélt. Erősen sántított már abban az időben, mivel egyik lába trombózis folytán elmerevedett.
Géza bácsi - ha hitelt adhatok az anyai szónak - igen kulturált volt szexuális téren. Anyám mindig kérdezgetett apámról, de vagy kitérő válaszokat adtam, vagy játszottam a hülyét. Nagy megkönnyebbülés volt ebéd után felugranom és leszaladnom a húgommal a kertbe, ahol egészen két óráig játszhattunk.
Ami anyáméknak nem sikerült, az apáméknak igen. Marika áldott állapotba került. Izgatottan vártuk Zsuzsival az öcsénk születését. Új testvérkénk lesz! Marikát apám bevitte a Kútvölgyi kórházba Hirschler doktor keze alá. Ô számított a kor legelismertebb szülész-nőgyógyászának széles káderkörökben. Emlékszem, egész éjjel nem hunytuk le a szemünket, apám föl-alá mászkált a szobájában. Hajnali 5 óra körül elszenderedtünk, de apánk hangja nem sokkal később felébresztett:
- Öcsétek született! Három kiló negyven deka, Gabinak hívják - közölte az örömhírt boldog, sugárzó arccal. Épp akkor mondták be a rádióban a híreket. A háborús bűnös Eichmannt hajnalban kivégezték Izraelben. 1961. június elseje volt.
Pár nap múlva családostul taxiba ültünk és bementünk a kórházba. Marika anyám lassan jött le a kórház bejáratának széles lépcsőjén, karján a pólyással. Sápadt volt, de mint mindig, fegyelmezett. Apám támogatta a taxihoz.
Mikor megláttam a kisbabát, vörös fejét, ráncos kezét, kissé csalódtam, hogy ilyen kicsi és ronda testvérem lett, ám mégis valami megfogalmazhatatlan büszkeség és melegség öntötte el tíz éves szívemet. Igazi kisöcsém van!
A következő hetekben, hónapokban minden a kisbaba körül forgott. Naponta jártam anyatejért a Keleti Pályaudvar mögé, a Damjanich utcába, mert Marikának elapadt a teje. A tejesüveget lóbálva büszkén trappoltam végig a Dob utcán, hogy mindenki lássa, viszem az anyatejet, kisöcsém van. Testvérünk jóvoltából új értelmet kapott az életünk. Mosogattunk, törölgettünk, bevásároltunk, levittük a szemetet, sőt még mostunk is a régi orosz mosógéppel. A teregetést is ránk bízták és mi boldogan húztuk fel nővéremmel a fregolit egészen a mennyezetig.
Az újdonságok közé tartozott az is, hogy apánk vett egy televíziót. Ez akkoriban még luxuscikknek számított. Komoly harc indult meg a tévézésért, de nekünk Zsuzsival már 1/2 8-kor szigorúan ágyban kellett lennünk. Csak hétvégén, azaz szombaton este maradhattunk fent tovább és nézhettük a tévét, ha olyan volt műsor. A Belfegort, ezt a francia rémfilmet, például nem nézhettük. Nővérem, aki hisztériázásban felülmúlhatatlan volt, esténként sikongó-hörgő hangokat hallatva fetrengett órákon át az ágyban, így rontotta el bosszúból apámék örömét a tévé előtt. Én ebből kivontam magam; hála titkos kis zseblámpámnak, faltam a paplan alatt az izgalmas könyveket.
Az általános iskolát végül 3,5-tel fejeztem be, ami kevésnek bizonyult a gimnáziumi továbbtanuláshoz. Az évzárót az iskola udvarán tartottuk, és emlékszem, mintha kisördög bújt volna belém, annyit rosszalkodtam. Pálfiné az emelvényen állt a tanári kar koszorújában, és láttam, hogy dühösen néz rám. Viháncoltam, nevetgéltem, beszélgettem a körülöttem álló osztálytársaimmal, egyszóval igyekeztem felbomlasztani a rendet.
Amikor véget ért az évzáró és kitódult a nép a nagykapun át a Cukor utcába, mindenki döbbenten állt meg szegény Apáczai Csere János mellszobra előtt. A feje élénkpiros volt a rákent paradicsomszósztól, az orrára tűzött paprika sárgásan virított. Jómagam messziről figyeltem, milyen hatást vált ki művem a tanári karból. Szegény Apáczai Csere János mit sem tehetett az egészről, de én így bosszultam meg a rajtam esett sérelmet és megaláztatást, ami a róla elnevezett iskolában ért.
Pálfiné tajtékzott a dühtől, fennhangon kiabálta, hogy megbünteti a tettest, de én csak vigyorogtam, nekem ez az iskola nem árthatott többé. Büszkén sétáltam haza és csak azt sajnáltam, hogy nincs kinek elmondanom egyedülálló hőstettemet. Ezzel az értelmetlen, magányos bosszúval véget is értek általános iskolai éveim.
Hippitanya a munkásmozgalmi bölcsőben
Miután tizennégy éves koromban befejeztem az általános iskolát, apám kivételesen nem táborba küldött, hanem elhelyezett eladónak a Keravillhoz, mondván:
- Fiam, én már tizenhárom éves koromban gyalog jártam dolgozni. Ha nyaralni akarsz, keresd meg rá a pénzt.
A Kossuth Lajos utcai Keravillba kerültem, én árusítottam a mosó- és hűtőgépeket. Kék címke volt a munkaköpenyemre tűzve: tanuló eladó. Fejből tudtam az összes áru adatait, és az áruház vezetőinek legnagyobb bámulatára meglepő hajlékonysággal bántam a vevőkkel. Még a forgalom is felszökött. Négyórás munkával havi négyszáz forintot kerestem. Szívesen vásároltam volna rajta a Piko vonatkészletemhez való alkatrészeket, de apámnak fillérre el kellett számolnom a fizetésemmel.
- Ne légy olyan felelőtlen, mint az édesanyád volt! - figyelmeztetett. -Majd én elteszem a fizetésedet, és amikor kérsz, adok. Meg kell tanulnod beosztással élned. Egyébként találtam neked egy másik nyári munkát Budakalászon egy termelőszövetkezetben. Gyümölcsöt kell szedni, ládánként fizetnek. Legalább jó levegőn leszel, és ha ügyes vagy, még sok pénzt is kereshetsz.
Kikerültem hát a téeszbe, ahol legalább harminc, nálam idősebb fiú dolgozott. Illetve csak dolgozott volna, ugyanis a harmadik napon nem érkeztek meg a gyümölcsös ládák. Hogy valahogy elüssük az időt, a nagyfiúk mindenféle igaz és kevésbé igaz történetet meséltek a verekedéseikről, csajozásaikról. Én, mint a legfiatalabb, ott kuksoltam a mezőn és hallgattam a vadnak tűnő és pirulásig intim történeteket. Aztán az egyik fickó előhúzott a farzsebéből egy úgynevezett ponyvaregényt. Ez abban az időben tiltott irodalomnak számított.
- Na ezt hallgassátok meg. A tangón vettem, pult alól. Kurva jó. Már vagy százszor kivertem rá a farkamat.
Azzal belefogott a fülledt erotikus regény felolvasásába. A könyv apró részletességgel ecsetelte egy férfi és egy nő szeretkezését. A lélegzetemet is visszafojtva figyeltem, égővörös arccal, tágranyílt szemmel ittam magamba a szavait. Egyszer csak a fickó felnézett, egyenesen az arcomba. Drótkeretes szemüvegemmel úgy festhettem, mint egy nappali bagolyfióka. Felállt, odajött hozzám. Útközben letépett egy marék gazt, és ahogy közelembe ért, a képembe nyomta.
- Te kis seggdugasz, ez nem neked való. Menj innen a francba! Tömd a füledbe ezt a gazt, hogy ne halljad a felnőttek dumáját.
Felálltam, de elbotlottam, mireő a többiek nevetésétől kisérve belenyomkodta a gazt a fülembe.
- Hess innen! Menj, tépkedd a gyomot.
Eloldalogtam, mint egy kivert kutya. Dühömben vadul tépkedni kezdtem a szomszéd földön a derékig érő gazt. Meghagyták ugyanis a téesz vezetői, hogy amíg nem érkeznek meg a ládák, gyomtalanítsunk. Már vagy egy órája buzgólkodtam, az izzadtság a szemembe csurgott, és összekeveredett félig visszanyelt könnyeimmel, de csak mentem, mentem előre és dobáltam, téptem a gyomnövényeket, jó hosszú csíkot tisztítva ki a nagy szántóföldből. Egyszer csak kétfelől is hangokat hallottam a hátam mögül.
- Nézd, a kis girnyó, hogy beindult.
Kiderült, hogy a lebzselők közben megunták a semmittevést, és piszkáltaőket, hogy az elzavart kispöcs úgy tör előre a gazban, mint egy aratógép. Egyre többen figyelték dühös előrenyomulásomat. A falkavezér ezt nem tűrhette tétlen,ő is nekilátott. Az egész társaság versengeni kezdett, ki ér előbb utól engem. Mivel sokkal nagyobbak és erősebbek voltak nálam, a távolság rohamosan csökkent köztünk. Kapkodni kezdtem, már nem minden gyomot téptem ki, és nem oldalra, hanem összevissza hajigáltam.
-Nézzétek már, hogy hajigálja a földet a kis nyikhaj ! - kiáltott fel a falkavezér. - Úgyis behozlak!
S valóban, egyik pillanatról a másikra elhúztak mellettem a lakli kamasz fiúk. Erőtől duzzadó karjaikkal úgy tépték kifelé a földből a gyomokat, mintha fogpiszkálók lettek volna. Én meg leálltam, kifújtam magam, letöröltem a homlokomról az izzadtságot és csak néztem, amint az egyre távolodó versenyzők a szántóföld végére érnek.
Kettőkor megjelentek a téesz vezetői és megdicsérték az egész brigádot. Plusz pénzt ígértek, ha másnap ráduplázunk a teljesítményünkre. Csakhogy én reggelre úgy belázasodtam, hogy felkelni sem bírtam. Minden tagom fájt, rettenetes izomlázam lett. Apám nem engedett többé a téeszbe. Látta, hogy túlerőltettem magam.
A nyári munkák befejeztével egy időre otthon maradtam. A nővéremre bíztak, aki akkor már erősen kamaszodott. Bögyös kis csaj lett belőle, a szomszéd házból átjárt hozzá egy fiú. A lépcsőházban csókolóztak, én meg falaztam nekik.
Aztán kicsaptak minket Gödre, a Fészek-be. A Fészek a Munkás Testedző Egyesületnek, a későbbi Vörös Meteor Egyesületnek volt az üdülőtelepe, régi munkásmozgalmi találkozóhely, kis faházakkal, kiszuperált buszokkal, budival, focipályával, hintával, gyűrűvel, közösségi házzal.
Nappal a parton lebzseltünk, úsztunk, napoztunk, este a tábortűznél szalonnát sütöttünk. Forrásról hordtuk kannával a vizet és petróleummal világítottunk, főztünk.
Zsuzsi és barátnője, Kati voltak a telep legdögösebb csajai, az összes fiú körülöttük zsongott. A Petya volt köztük a legszőrösebb. Alig akadt rajta sima bőrfelület. Egyszer, mikor félmeztelenül elaludt, a kőművesek borotvával majmot figuráztak a szőrös hátára. Nagyon tiszteltük, mert világlátott ember volt, autóstoppal bejárta Európát, és Lee farmerben jött haza. 1965-öt írtunk. Ez volt a rock and roll hajnala.
Aztán ott volt Gyurgyó, egy vékony srác a gyönyörű, szőke hajával, pelyhedző szőke szakállával. Kecses törékenysége, finom arca a klasszikus orosz irodalom hőseire emlékeztetett. Öccse a szemünk láttára fulladt bele a Dunába, egy pillanat alatt elnyelte a víz.
Digó az olasz dzsigoló, épp az ellentéte, barnabőrű, feketehajú, tüzesszemű fiú volt. Nyáronő barnult le elsőnek, és mikor a kellő színmélységet elérte, fehér gitárpengetőt ragasztott a homlokára, és ragyogó fogsorát folytonosan kivillantva járt-kelt, úgy mutogatta magát a telepen.
Bikfic focizott a legjobban és ráadásul hasonlított Paul McCartney-ra. Kati noha korban inkább hozzánk illett, belészeretett. Bikfic, aki ujjai köré csavarta a nőket, a töltöttgalamb Katit csak megmosolyogta. Katiba egyébkéntőrülten belezúgtam. Ô volt az első nő, akibe szerelmes lettem. De hát tizennégy éves, vézna, pattanásos, szemüveges kisfiú lévén nem volt esélyem egy tizennyolc éves focibajnok, rocksztár-alteregóval szemben.
Bencéékkel ferdén szemközt egy szép faházban lakott a Schwarz cirkuszos família. A családfőre, Lajos bácsira, mint régi akrobatára, oroszlánszelídítőre és volt illegális kommunistára bízták azidőtájt a Magyar Állami Cirkusz igazgatását. Felesége Frici néni, Marika anyám barátnője volt. Középső gyerekük, Schwarz pedig az én legjobb barátom. Remekül tornászott és pocsékul tanult. Annyira összebarátkoztunk, hogy mint két testvér, egy ágyban aludtunk. Frici néni egy ízben, míg mi mélyen aludtunk, kirakta kérgesre szutykosodott lábunkat az ablakba, hogy a veterán kommunisták szemrevételezzék a látványt. Attól a naptól kezdve lefekvés előtt aző felügyelete mellett kellett lecsutakolnunk magunkat.
Frici néninél szigorúan fél tízkor volt a lámpaoltás. Ha Schwarzcal meg akartuk toldani a napunkat egy két órával, akkor kénytelenek voltunk a faház ablakán át kimászni, a sötétben elosonni a petróleumlámpa fényénél kártyázó, beszélgető felnőttek mellett, majd futva belevetni magunkat a parti fák sötétjébe. Egy ízben, mikor hazafelé osontunk, dudorászást hallottunk a szabadtéri zuhanyozó felől. Schwarzcal laposkúszásban megközelítettük az építményt, és láttuk, hogy egy nő fürdik ott pucéran. Paradicsom néni volt az, aki vörös hajáról kapta mozgalmi becenevét. Csöcsei a hasáig lelógtak. Hangosan szuszogott, mi meg mozdulatlanul hasaltunk ott és bámultuk az óriási, szőrös muffját, amely dzsungelként
sötétlett a teliholdas éjszakában.
A Schwarzon kívül volt még egy jó barátom, a Mitya. Családjával egy leselejtezett buszban laktak a telep felső részén. Mitya zenét tanult, hegedült és járta a természetet. Nem közösködött a telepi gyerekekkel, nagyon gátlásos volt. Velem néha lejött a partra, vagy a focipályára, de akkor is külön ült és rögtön kitalált valamit, hogy visszamehessen. A buszban érezte jól magát.
Zajlott az élet a telepen. Napközben bömbölt a rock and roll a parton, a focipálya mellett, de a közösségi házban is, amit magunk közt csak kultúristállónak neveztünk. Beatles, Rolling Stones, Kings, Who, Animals, Doors: Schwarz hosszú hajú bátyja Levis Strauss farmerében hordozható magnójának jóvoltából a legjobb, legfrissebb nyugati rock and roll zenét szolgáltatta. A telep magját alkotó veterán kommunisták elhűlve tapasztalták, hogy csemetéik körében egy új mozgalom, a hippizmus csírái bontakoznak ki. Tehetetlenek voltak. Nyaranta a mintegy 25-30 főből álló fiatal csapat, nyugatimádatával, kapitalista zenét hallgató semmittevésével, hosszú, mocskos hajával, kopott, rongyos-foltos farmerjével masszívan ellenállt minden okos szónak, meggyőzésnek. Hiába hívtak minket közös tereprendezésre, vagy a hősök emlékművénél való megemlékezésre, mi inkább a falu kocsmájába jártunk sörözni, vagy felkapaszkodtunk a Dunán fölfelé vontatott uszályok valamelyikére, és felvontattattuk magunkat a gödi strandhoz. Ott aztán beugrottunk a vízbe és kiúsztunk a partra, majd a Strand vendéglőnél bevágtunk néhány sört. Mindig volt aprópénz nálunk, kis zacskóban az oldalunkon, a fürdőgatyába befordítva.
Pénzzel amúgy nem voltunk bőven eleresztve, ezért esténként elmentünk kukoricát, paradicsomot, gyümölcsöt lopni a földekre. Néha megkergettek minket a parasztok, ilyenkor egy ideig inkább kezdetleges pecabotjainkkal sneciztünk. Ezeket a kis halakat meg kellett pucolni, paprikás lisztben meghempergetni és forró zsírban kisütni. Estére fejedelmi lakoma készült belőle.
Pestről, illetve Pestre stoppal jártunk, vagy ha az nem sikerült, akkor lógtunk a vonaton. Nyári életünk maga volt a nomádősközösségi hippi élet a magyar munkásmozgalmi bölcső kellős közepén.
Nővérembe, a Zsuzsiba egy nyáron szerelmes lett Gurguly. Szemmel láthatóan udvarolt neki, és mindenki, mármint az összes fiú kíváncsian leste, mi lesz ebből. Bikfic is kezdte viszonozni Kati érzelmeit. Ez nagy lelki fájdalmat okozott nekem. Sokszor búslakodtam egyedül a focipálya szélén, távolról figyelveőket, amint hevesen csókolóznak. Annak viszont, hogy Zsuzsi összejött Gurgullyalőszintén örültem. Irigylésre méltó,őszinte, naiv szerelem született köztük, ahogy az a nagy romantikus regényekben meg van írva.
Nekem csak kalandom akadt, ráadásul egy szeplős, magas lánnyal, Erzsivel, aki nem is volt az esetem.
Egyik este Erzsi átjött hozzám, és noha a haverjaim ott aludtak szerteszét a szobában, mi összebújtunk és mindent csináltunk egymással, csak azt nem. A leginkább azt élveztük, hogy tejet vettünk a szánkba és egymás szájába töltögettük csókolózás közben. Szegény haverjaim keservesen vergődtek a matracaikon, sőt egyikük másnap reggel be is olvasott nekem, hogy mekkora disznó vagyok.
Ekkor történt az is, hogy a Schwarzcal meg a kis Luigival beúsztunk egy uszályra és felmentünk egészen Felsőgödig. Egy rendőr motorcsónak azonban kiszúrt minket és leállítatta az uszályt. Már alkonyodott. Mi elbújtunk az olajos hordók mögé, de csak idő kérdése volt, hogy megtaláljanak. Óriási pofonokat kaptunk. Belöktek a csónakba és irány Budapest. Itt nem engedtek azonnal szabadon, hanem elvittek először a Margitszigethez. Végig kellett asszisztálnunk, míg a rendőrök azzal szórakoztak, hogy fényszóróval kergették a parton szerelmeskedő párokat. Este 11 körül kiraktak minket a Szabadság híd pesti hídfőjénél.
-No, most tűnés haza, fiúk! – mondták röhögve.
Ott álltunk a város közepén egy szál fürdőgatyában, nyakig olajosan, késő este, és azon töprengtünk, hogy fogunk visszajutni Gödre. Frici néni már biztos aggódik értünk. A 49-es villamossal elmentünk a Marx térig, onnan a 3-sal ki a külső Váci útra. Éjjel 1 körül el is értünk a Megyeri csárdához. Stoppolni próbáltunk, de három, olajos, fürdőgatyás kamasz nem nyújthatott valami bizalomgerjesztő látványt az éjszakában. Végül egy váci cementszállító kocsi állt meg. Szédületesen vezettek, mert fuvaronként fizettékőket. Húsz perc alatt eljutottunk Gödre. Beosontunk a házba és lefeküdtünk. Sehol egy lélek. A telep apraja-nagyja, mint később kiderült, a parton volt, és azt találgatták, vajon hol, mikor fulladtunk bele a Dunába.
Hajnaltájt, mikor belefáradtak a keresésbe, nyugovóra tértek és meglepődve tapasztalták, hogy mi édesdeden alszunk az ágyunkban. Óriási botrány lett. Töredelmesen bevallottunk mindent, s a telep vezetősége úgy döntött, hogy egy hónapra kitilt minket. Kénytelen-kelletlen a kis Luigihoz költöztünk, mertő a telepen kívül lakott. Mikor letelt a büntetésünk, visszaköltöztünk Frici nénihez.
A gödi fészekbe még hosszú évekig kijártam és erről csak úgy huszonöt éves korom felé szoktam le. Aztán, ahogy érdeklődésem kezdett megváltozni, és már nem elégített ki a gödi társaság, na meg a még mindig élő veteránok szúrós tekintetéből is elegem lett, szép lassan elmaradoztam.
Tiszteletbeli galeritag
Az általános iskola elvégzése után a Nyár utcai MÜM 31-es Iparitanuló Iskolába kerültem villanyszerelőnek. Én voltam magasságban hátulról a második a tornasorban. Nálam véznább és alacsonyabb már csak a Veréb volt, aki tüdőbetegségen esett át, azért lett olyan satnya.
Az iskolában rendszeresen alkalmazták a testi fenyítés módszerét. Főképp a kémiatanártól, Tokajitól féltem. Hátulról, teljes erővel sújtott le a fejünkre az ökle, ha hangoskodtunk óra alatt. Csendben, nyugodtan kívánta lebonyolítani flörtjeit a kémiaszertárban, mialatt mi dolgozatainkat írtuk. Egyszer épp akkor lépett ki a szertárból, amikor én a Krehóék viccén elröhögtem magam, és úgy megütött, hogy három napig fájt a fejem. Alig bírtam visszanyelni a könnyeimet. Csak engem bántott, mert a Krehóéktól félt. A jól megtermett parasztgyerekek beígérték neki, ha valamelyiküket megüti, este megvárják és agyonverik. Bosszút forraltam Tokaji ellen.
Kifigyeltem, hogy minden flörtje után megszomjazik és iszik egyet a nyomókútból. Óra alatt kiosontam és egy bordásfejű kulccsal megnyitottam a nyomókút alatti biztonsági csapot. Kipróbáltam: a víz olyan sugárban tört felfelé, hogy kimosta a mennyezetből a vakolatot. Ez jó lesz, gondoltam, és visszasurrantam. Osztálytársaim éppen távköpő versenyt rendeztek, így aztán senki sem vett észre, legalább is azt hittem. A kicsöngetés előtt öt perccel hallottuk, hogy kicsapódik a szertár ajtaja. A hölgy távozott, mindenki a helyére futott. Vártuk Tokajit. Faarccal ültem a padban és erősen füleltem. Óriási üvöltést hallottunk, majd Tokaji berontott, felsőtestén csurom víz volt a ruha. Egyik szeme bedagadt. Azt hittük, megvakult. Megijedtem. Borzalmas káromkodások közepette sorba állított minket a folyosón, le-föl sétált előttünk és ordított. Én csak azt figyeltem, ahogy a résnyire szűkült szeme körül hogy válik lilára a vöröslő folt.
- Tanár elvtárs, orvoshoz kéne mennie!
- Kuss, Szemüveg, kuss! - bődült el. - Ki az a rohadt szemét, aki így kibaszott velem? Gyávák vagytok mind, nem vállaljátok, amit csináltatok. Ezért írásbeli dolgozat lesz a jövő héten, és attól függ mindenkinek az osztályzata.
Krehóék, akik amúgy is bukásra álltak kémiából, nagyon megijedtek. Egyikük hangja megszólalt a sor elején.
- Tanár elvtárs, én láttam, amikor a Szemüveg óra alatt kiment az osztályból.
- Igaz ez, Szemüveg?
- Jelentem, igaz, kimentem brunyálni.
- De az ívókúthoz nem nyúltál?
- Jelentem, nem – hazudtam.
Tudtam, ha bevallom tettemet, kirúgnak a suliból. Akit az ipari tanuló suliból kivágtak, azt már sehova sem vették fel, mert alacsonyabb fokú iskola, amelyik átvette volna, nem létezett.
A tanár maradék fél szemével a szemembe nézett. Én álltam a pillantását, erőt adott annak a tudata, hogy igazságtalan volt hozzám. Sokáig néztünk farkasszemet.
- Tudom, hogy te voltál - mondta, majd hátralépett, bele a tócsába. - Most pedig oszolj, menjetek a francba!
Attól kezdve soha többé nem kokizott le, de nem is hívott ki felelni, mindig hármast adott.
Az eset után osztálytársaimban némi tisztelet ébredt irántam, amit az is jelzett, hogy a nagyszünetben senki nem kezdett ki velem. Tetszett nekik a merészségem, olyannyira, hogy az osztályba járó galerifőnökök, Kuki, Gecse és Misi a barátságukba fogadtak. Kisebb szívességeket tettem nekik, megírtam a leckéiket, kijavítottam házifeladataikat, ennek fejébenők védelmet biztosítottak nekem. Szabadon sétálhattam minden folyosón, sőt az idegen WC-kbe is bemehettem brunyálni, senki sem mert hozzám nyúlni.
Kuki, a Szabadság téri galeri egyik alfőnöke volt, és pontosan szemben lakott az Amerikai Nagykövetséggel. Néha meglátogattam, hogy segítsek neki megírni a leckét. Ahányszor csak kinéztem az ablakon, és megláttam az Amerikai Nagykövetség ablakait, nagy izgalom fogott el. Úgy éreztem, ez már kémkedés. Többnyire minden ablak el volt függönyözve, és a redőnyök is le voltak eresztve. Mintha valami titkos központ működött volna ott. Hosszú leskelődéseimet mindössze egyszer koronázta siker, amikor egy férfi ablakot nyitott, nagyot nyújtózott, ásított, majd újra becsukta az ablakot. Kuki sose értette, mi érdekeset találok a számára unalomig ismert ház megfigyelésében.
- Gyere, menjünk le inkább a térre. Megtanítalak verekedni.
A kis tér közepén öregek sakkoztak a kőasztaloknál, a homokozóban gyerekek játszottak, a szélső padoknál tíz-tizenöt magunk korabeli fickó snúrozott.
- Ô a Szemüveg - mutatott be Kuki és jelentőségteljesen körülnézett.
Senki sem szólt, tudomásul vették, hogy Kuki védelme alatt állok. Negyvenkét kilómmal amúgy sem látszottam számottevő ellenfélnek. Kuki kiválasztott a bandából egy nála másfél fejjel magasabb fickót és lassan körbetáncolta. A többiek félkörben helyezkedtek el és biztatták a langalétát.
- Gyerünk, Ló, csapd meg! Ne hagyd magad!
Kuki úgy ugrált körülötte, mint egy balett-táncos. Fel-felszökkent a levegőbe, ily módon egy magasságba került a fejük, és mint a villám, kettőt bepancsolt, nem ököllel, csak úgy lazán, hiszen barátságos meccsről volt szó. Így kócolta Kuki vagy öt percen át a Ló fejét, úgyhogy az már szédelegni kezdett. Végül leeresztette a karját és csak állt. Ez jelezte a játék végét. De Kuki még nem volt fáradt, sőt most érezte magát igazán elemében. Rám szólt:
- Gyere Szemüveg gyakorolni, de a kukkolódat tedd le, mert összetöröm!
A galeritagok harsány röhögése közepette akkurátusan letettem drótkeretes szemüvegemet a padra, órámat lecsatoltam, zsebre vágtam, és beballagtam a tér közepére. A szájam teljesen kiszáradt, hunyorogtam, úgy éreztem, mintha meztelen lennék. Kuki - a nálam fél fejjel magasabb fickó - úgy ugrált körülöttem, mint egy szöcske. Felugrottam egyszer-kétszer én is, megpróbáltam eltalálni, de Kuki félrehajolt. Nem ütött, csak félrehajolt. Egy perc múlva már alig kaptam levegőt, lábam, karom mintha ólomból lett volna. Összegörnyedtem, leguggoltam a földre. Röhögtek. Kuki elém állt és cukkolni kezdett:
- Na, mi van, fatökű, ennyi volt?
Elöntötte agyamat a vér. Elrúgtam magam a földről, és egyenesen Kuki gyomrát céloztam meg a fejemmel. Telibe találtam. Felborultunk. Kuki bebicsaklott a fájdalomtól, de azért sikerült rám ülnie, és bal kézzel a földre nyomta a fejemet.
- Aljaskodunk, pimaszkodunk?!
Szájam, orrom, szemem tele lett földdel. Végső kétségbeesésemben összevissza hadonásztam és véletlenül elkaptam Kuki tökeit. Jól megcsavartam. Hatalmasat üvöltött és felugrott, majd hirtelen összegörnyedt a fájdalomtól. Kihasználtam az alkalmat és felpattantam. Egészen hazáig loholtam, közben dühömben, megalázottságomban végigbőgtem az utat. Másnap Kuki barátságosan hátba veregetett és visszaadta a padon felejtett szemüvegemet.
-Jól van, tökös, lesz még belőled valami. Ne szarj be!
Kukiban volt valami meglepő melegszívűség és költői romanticizmusra való hajlam. Mindig az igazságért harcolt és sosem tűrte, hogy engem bántsanak. Persze azért felhasznált, amikor Gecsével rivalizált.
Gecse egészen másféle ember volt. Okos és csöndes fiú, értett ahhoz, hogy kell az emberekkel bánni. Ô volt a Klauzál téri galeri főnöke. Igazi szépfiú, dús szemöldök, keskeny, egyenes orr, finom csontozatú arc, nagy barna szem, tökéletesen fésült és vágott haj, széles váll, keskeny csípő, kissé ó-láb és hullámzó, szinte lebegő mozgás. Elegánsan öltözött, mindig fehér ing, hozzá nyakkendő, öltöny, a lábán fényesre suvickolt, vágott orrú, barna bőr félcipő. Gecse után megfordultak a nők az utcán. Alain Delonra hasonlított, férfiasabb kiadásban. Két szemöldöke összeért középen, s így még feltűnőbbé tette mandulavágású szemét. Lágy, lassú, szinte álmodozó mozgása alapján senki nem gondolta volna, milyen pompás reflexei vannak, és milyen gyors.
Egyszer Kuki megkért, hogy guggoljak le Gecse mögött a folyosón. Én ezt vonakodva bár, de megtettem. Kuki megbökte Gecsét, aki átesett rajtam. Rögtön felpattant, átlépett a hátamon, és a kezét szinte látni se lehetett, amikor villámgyorsan, jobbról-balról lekevert két óriási fülest Kukinak. Kuki feje, a fülétől lefele egyből bevörösödött. Ijedten léptem hátra. Gecse egy rántással megigazította zakóját és felém fordult. Szeme résnyire szűkült, ajka megfeszült. Igen halkan, szinte suttogva mondta:
- Szemüveg, ez még egyszer ne forduljon elő, világos!?
- Igen - hebegtem.
Nem volt vitás előtte, hogy megbántam a bűnömet.
- Na jól van, - szólt nagyvonalúan -, a suli után velem jöhetsz a térre. Talán politika is volt részéről e kegy, mert így leválasztott kissé Kukiról.
A Nyár utcából hazafelé éppen útba esett a Klauzál tér, de én mindig kikerültem. Féltem a galeritól, akik belekötöttek a járókelőkbe, verekedtek, erőszakoskodtak. Sötétedés után pedig jobban tette mindenki, ha messze elkerülte a teret. De így, Gecsével egészen más volt a helyzet.
- Ô a Szemüveg. Adjatok neki egy kesztyűt!- intett a fiúknak.
Jó félórát kellett pofozkodnom, bokszolnom, de főként védekeztem. Úgy bedagadt a kezem, hogy alig tudták lehúzni rólam a kesztyűt.
- Jól van, most hazamehetsz. Holnap folytatjuk - adta ki a parancsot Gecse, és én vörösre dagadt kezekkel kullogtam haza. Büszke voltam magamra, de apámnak azt hazudtam, hogy a falvésésben erőltettem meg a kezemet.
Suli után nap mint nap lejártam verekedni. Lassan már nemcsak védekeztem, hanem vissza is ütöttem. Gecse remek tanár volt, megtanított arra, hogy sose veszítsem el a fejem.
Egy alkalommal vérző fejű srác rohant be a térre:
- Fiúk, megvertek a Szabadság téren. Gecse felállt. - Gyerünk!
Zavarba jöttem.
- Te nem jössz, mehetsz haza.
Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt fájt, hogy nem tekintenek a galeri tagjának, pedig területileg közéjük tartoztam, hiszen a Madách házban laktam. Mégis örültem, hogy nem kell Kukival szembekerülnöm. Másnap a suliban észrevettem, hogy Kuki feje tele van kék-zöld foltokkal. Gecse sértetlennek látszott.
Az elektrotechnika tanár jóvoltából, aki hátraültetett az utolsó padba, padtársam lett Misi, a 190 centi magas, csupa csont, csupa ín srác. Éppen az ujjszögelést gyakorolta borotvaéles tőrével. Szétterpesztett ujjai közé a padba szurkálta kétélű, 20 cm-es pengéjét.
- Próbáld ki te is, Szemüveg. De vigyázz, ha mellé szúrsz, levágod az ujjadat. Ma fentem meg.
Elkezdtem szép lassan. Misi figyelt, majd úgy a tizedik dobás után rám szólt:
- Gyerünk, gyorsabban! A kezem beremegett. Misi megállapította, hogy ez még nem megy nekem. Kirántotta a tőrt a kezemből és villámgyorsan folytatta a játékot. A pengét szinte nem is láttam, úgy táncolt az ujjai közt. Vagy harmincszor végigjárta az öt ujját, egyre gyorsabban és gyorsabban.
- Mit szólsz, jó, mi?! - vagánykodott. - Tudod, ez egy dobótőr, én magam egyensúlyoztam ki úgy, hogy átfordulás után mindig a penge kerül előre. Jó húsz méterről is belevágom egy tíz centis körbe.
Kissé hitetlenkedtem. Jó késdobáló voltam, de ezt azért túlzásnak tartottam. Látta az arcomon, hogy kételkedem.
- Nem hiszed? -- faggatott egyre hangosabban.
- Hiszem, ha látom - válaszoltam. Megdühödött.
- No ide süss! Felállt az utolsó padra, meglendítette a tőrt. Óriási süvítés, majd a penge rezegve állt bele a táblába a tanár feje mellett. Kelemen, az elektrotechnika tanárunk megdermedt, holtsápadt lett. Torkán akadt a szó. Olyan csönd támadt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Misi komótos léptekkel kiment a tőrért, kihúzta a táblából és az inge alatt rejtőző tokba dugta, majd vállon veregette a még mindig halálra vált tanárt.
- Nem kell megijedni, tanár elvtárs, tudok én célozni, csak Szemüveg okoskodott. Muszáj volt megmutatnom neki. Kelemen harsány üvöltéssel jelezte, hogy magához tért:
- A szünetben mindketten velem jöttök az igazgató elvtárshoz! És most kaptok egy egyest elektrotechnikából. Hozzátok ide az ellenőrzőt!
Az osztály fölhördült. A magatartás mégiscsak más, mint az elektrotechnika. Kollár, a legnagyobb pofájú srác az osztályban felpattant:
- Ez nem igazságos, tanár elvtárs, mert...
- Kuss - ordított rá Kelemen.
- Kapd be a faszomat - ordította vissza Kollár .
- Mit mondtál!? Hozd ki te is az ellenőrződet!
Mindhármunknak bevésett egy egyest. Kollár ahogy visszaért a padhoz, félhangosan megjegyezte:
- Nyald ki a seggem!
Kelemen toporzékolt.
- Gyere vissza azonnal! Hozd ki az ellenőrzőt!
Még egy bunkót bevésett Kollárnak. Az meg csak állt, nézte a két jegyet. Tudta, hogy mindennek vége, el fogják húzni elektrotechnikából. Higgadt nyugalommal felnézett és hangosan, tagoltan vágta Kelemen arcába leírhatatlan véleményét.
Kelemen egy szót sem szólt, csak kitépte az ellenőrzőt Kollár kezéből, és beírt neki még két elégtelent. Így Kollár egyetlen órán négy egyest kapott elektrotechnikából, anélkül, hogy felelt volna. S abban a pillanatban kicsöngettek. Mindenki fellélegzett.
A tanár intett a Misinek meg nekem, hogy menjünk vele. Kollár kőszoborként állt a tanári asztal mellett. Hangtalanul zokogott. Mindnyájanőt néztük, de Kelemen ügyet sem vetett rá. Nagy bőrtáskájába pakolta az asztalon fekvő könyveit, tollait, jegyzeteit. És akkor Kollár mint egy megszállott, odaugrott az asztalhoz, kitépte Kelemen kezéből a táskát és a nyitott ablakhoz rohant vele. Kilógatta az utca fölé:
- Kihúzza az egyeseimet vagy nem?
- Szó sem lehet róla!
Puff, a tanár táskája kiröpült a második emeleti ablakból. Tollak, papírok, könyvek, szóródtak szanaszét belőle, mert Kollár ügyesen megperdítve, egészen az utca közepéig hajította.
- Dögölj meg! - foglalta össze Kollár és felszegett fejjel kivonult az osztályból. Kelemen köpni-nyelni nem tudott, még rólunk is megfeledkezett. Kollár után rohant. Misivel egymásra néztünk.
- Ezt megúsztuk - állapítottuk meg szinte egyszerre.
Később kiderült, hogy Kollár összeverekedett a folyosón Kelemennel, de az akkora pofont adott neki jókora lapátkezével, hogy a fiú legurult a lépcsőn, majd hazarohant.
Másnap az apja, egy jólmenő maszek szűcs, bejött az igazgatóhoz, és fél órán át tárgyaltak négyszemközt. Hogy miben egyeztek meg pontosan, sosem került nyilvánosságra, de Kollár attól fogva nem járt elektrotechnika órára, mégsem rúgták ki a suliból.
Az osztálynapló azon az emlékezetes napon ott maradt az asztalon, és a szünetben zsilettpengével kivakartuk Kelemen egyeseit, az ellenőrzőinket pedig elégettük, magyarul elvesztettük.
Év végén Misivel együtt átmentünk elektrotechnikából. Én hármassal, Misi kettessel, mert hármasra írtam meg a dolgozatát. Kelemen nagy fejmosást kaphatott az igazgatótól, mert sosem firtatta az osztálynaplóból eltűnt egyesek sorsát. A történet azzal végződött, hogy Misi hálából meghívott magukhoz Hűvösvölgybe.
Misi szülei Beszkárt dolgozók voltak, anyja vezette az 56-os villamost, apja volt rajta a kalauz. A hűvösvölgyi végállomástól néhány száz méterre laktak egy sötét szobakonyhás szolgálati lakásban. Misi, akit rendszerint kicsaptak a szabadba játszani, igazi Tarzanná vált. A Hűvösvölgyet és környékét úgy ismerte, mint senki más. Tudott minden kis zugot, mélyedést, búvóhelyet, és mint a majom, úgy kúszott fel a fákra. Elhajította a tízméteres kötéllel ellátott kis vasmacskáját, az beakadt valamelyik fa koronájába, aztán már lendült is. Én eléggé féltem a mutatványtól, de nem akartam lemaradni és összeszorított foggal követtemőt. Mikor földet értem, ujjaim szétálltak, a kötél elszorította az ereket. Misi hümmögött, aztán néhány lapulevéllel és hánccsal tért vissza, majd bekötözte a kezemet.
Hazafelé Misi elkísért a villamos végállomásáig. Egy építkezésre előkészített grundon haladtunk át, amikor sivító, hurrogó hangot hallottam közvetlen a fülem mellett. Misi berántott egy kőrakás mögé.
- Ezek a reptériek, nyolcas anyával csúzliznak minket.
Előrántott inge alól egy nagy csúzlit, a zsebéből meg egy marék anyacsavart. Jó fél méterre kihúzta a centi vastag tejgumit, majd felpattant a kőrakás mögül, célzott és lőtt. Visszaguggolt. Óriási üvöltés jelezte, hogy talált. Ezt többször megismételte. Mindig talált, úgy, hogy a félkörben közeledő öt főnyi csapat megtorpant. Misi felállt.
- Adjátok meg magatokat, seggfejek!
Ahogy kikukucskáltam, láttam, hogy ellenségeink leeresztik a csúzlijaikat és felénk közelednek. Misi halkan leszólt:
- Szemüveg, szedd össze gyorsan az anyákat, és dugd a zsebedbe. Elfogyott a lőszerük. Most már közelharc lesz.
Mire az öt srác odaért, szinte mindent összeszedtem. Misi úgy állt a kőrakás tetején, mint valami görög harcos. Kihúzta övéből félelmetes dobókését, a pengéje megcsillant a napfényben.
- Van valami hézag, srácok? Na most szépen, egyenként átadjátok a csúzlikat Szemüvegnek.
Intett nekem, és én - bár féltem kissé -, határozott léptekkel odamentem hozzájuk, és a fiúk kezembe nyomták a csúzlijaikat. Csodálkoztam, hogy miért hagyják lefegyverezni magukat, hiszen többen vannak, mint mi.
- Most az egyszer lekophattok, de többé ne sompolyogjatok erre, mert fül nélkül fogtok hazamenni! - kiáltott Misi, majd leugrott a kőrakásról és odalépett a fiúkhoz, orruk elé tartva a tőrét. - Világos? Lekopni!
Támadóink eloldalogtak. Az egyik halkan valami olyasmit mormogott, hogy a csúzlijaikat adjuk vissza, mertők csinálták és ez így lopás. Misi egy szempillantás alatt a hátára ugrott, mint egy béka, s a földre rogyasztott fiút szó szerint beletaposta a porba. A többiek meg sem mertek mukkanni. A szövegelő srácnak betörhetett az orra, mert ömlött a belőle vér. Ordított és bőgött. Odaugrottam Misihez:
- Hagyd már! - kérleltem és félre akartam rántani.
- Kuss! - mordult rám, de lelépett mozdulatlan áldozatáról s odaszólt a többieknek: - Most az egyszer elvihetitek. Mozgás! Társai felemelték az elalélt fiút a porból és kezénél, lábánál fogva elvonszolták.
- Meg kellett leckéztetniőket - magyarázta Misi.
- Hogyhogy nem szálltak szembe velünk, hiszen többen voltak?
- Hallottak már rólam, egyébként meg a reptériek gyáva szarok, láthattad. A vitorlázó reptéren letámadják az egyedülálló csajokat.
Még sokszor kijártam Misihez. Megkedveltük egymást. Ô nem is főnök volt, hanem magányos farkas, akitől mindenki félt a környéken.
A Hűvösvölgy egyébként divatos hely volt az öngyilkosok számára is. Egyszer rábukkantunk egy akasztott emberre az erdőben, a régi lótemető mellett. Nyelve kilógott, feje kék volt és tele döglegyekkel. Még soha életemben nem láttam akasztott embert, és csak álltam a fa alatt, le sem bírtam venni a szememet a látványról.
Misi, aki mindig gyakorlatias szellemű fiú volt, azt javasolta, maradjak ott,ő addig elszalad rendőrért. Nem álltam rá. Kiröhögött.
- Ne foss be, Szemüveg, ez már kimurdalt.
Hiába győzködött, nem akartam kettesbe maradni vele. Végül otthagytuk a hullát és hazasiettünk. Misi bevágott két nagy szelet zsíros kenyeret, de engem hiába kínált, mert egyre csak azt az üreges szemű, kilógó nyelvű hullát láttam magam előtt. Végül bementünk a rendőrségre, ahol Misivel pontosan lerajzoltatták a helyszínt és az odavezető utat, engem pedig hazaengedtek.
A Nyár utcai ipari tanuló iskolába két napot jártunk egy héten, négy napot pedig mesterünk irányításával gyakorlati munkával töltöttünk. Dolgoztunk a Csepeli Vas- és Fémművekben, a Csokoládégyárban, a Beloianniszban. Szereltünk villanyt többemeletes bérházakban, óvóhelyeken, padlásokon, új társasházakban.
Első munkahelyemen, a Csepeli Vas- és Fémművekben rögtön a nagyolvasztóban kezdtem, a 75 tonnás daru villanyszerelői mellett.
- No öcsi, hozd ide az ellenállást - szólt egyik nap a szerelő.
Néztem jobbra, balra sehol egy ellenállás. Fönt álltam a hídon, 40 C° melegben. Alattunk a fortyogó vas, a forró levegő és a sok mérges gáz egyenest felénk szállt. A szerelő odajött, megcibálta a fülem.
- Hát nem látsz a szemedtől? Itt az ellenállás! - mutatott egy jó 50 kilós guruló vasszekrényre. Nem sokáig maradtam az öntödében, mesterünk egy hét után leváltott. Erős keménykötésű parasztfiút tett a helyemre. Bántam, mert tél volt és ott nem kellett fázni, sőt még védőitalt is adtak, annyi szódát és tejet ihattunk, amennyit akartunk.
A Csepeli Vas- és Fémművek egész területén több kilométeres kábelcsatornák húzódtak a föld alatt, és a falakból kiálló vaskonzolokon karnyi vastag elektromos kábelek feküdtek. Ezeknek a cseréjét bízták ránk, tanulókra. Húsz méterenként fel kellett állnunk, vállunkra venni a 20-20 kilónyi, szuroktól ragacsos kábelt, aztán vezényszóra elgyalogolni vele kilométereket. Reggel hattól délután kettőig tartott a robot. Egy-egy kemény munkanap végén alig bírtam hazavánszorogni: remegtek a lábaim.
Volt az osztályunkban egy Husi nevű srác. 120 kilójával és bivaly erejével fél kézzel felemelte az 50 kilós egyengetőlapot úgy, hogy csak a hüvelykujját dugta be az oldalsó lyukába. Egyszer viccből megfogta a csuklómat és megtekerte. Vaskesztyű - mondta röhögve. Két hétig sajgott utána a bőröm. A kábelhúzásnálő járt előttem, így a rám eső 20 métert is simán elhúzta. Nekem csak igyekeznem kellett utána.
Husit mindenki lenézte az osztályban, mert az esze lassan forgott, de kikezdeni nem mert vele senki, mert ha valakit elkapott, annak ép csontja nem maradt. Én, a leggyöngébbek egyike és magasságban hátulról a második, összebarátkoztam vele. Én voltam az ész,ő az erő. Egyszer Husi azzal állt elő:
- Gyere, Szemüveg, mutatok valamit.
Pufajkája zsebéből egy fekete, dobozszerű tárgyat húzott elő, aminek elején és végén egy-egy tükör csillogott.
- Hát ez meg mi? - kérdeztem - csak nem periszkóp? Minek ez neked?
- Majd meglátod, gyere - mondta.
A szakik épp vitatkoztak valamin, leállt a kábelhúzás, 2 óra volt.
- Most van a műszakváltás, siessünk - sürgetett Husi.
Benyomultunk a férfi WC-be, aminek a hátsó fala közös volt a női zuhanyozóval. Husi az ajtóhoz parancsolt.
- Tartsd nyitva a szemed, és ha jön valaki, jelezd! - mondta és súlyát meghazudtoló fürgeséggel felugrott a harmadik budi WC deszkájára, majd megkapaszkodott a tartályban. Aztán szeméhez illesztette a periszkópot, és a tartály fölött fúrt lyukra helyezte:
- Hú öregem, micsoda didik! Micsoda muffok - áradozott a WC-deszkán egyensúlyozva. Nyilván a látványtól, de a furcsa, ágaskodó tartástól is egészen kivörösödött és megizzadt. Jó két-három percig élvezkedett, majd lemászott.
- Most te jössz - bíztatott és kezembe nyomta az izzadtságtól síkos periszkópot. Felcsimpaszkodtam, de nem értem el a lyukat. Husi felemelt, én pedig derékszíjammal a WC-tartály lefolyócsövéhez csatoltam magam. Kissé kényelmetlen volt a helyzet, de legalább mindkét kezem szabaddá vált. Szememhez illesztettem a periszkópot és a kifúrt lyukra helyeztem. A gőzben, sárgás lámpák fényében harminc-negyven nő zuhanyozott. Láttam én már épp elég meztelen csajt a gödi telepen, mikor belestünk éjjel a Schwarzcal a faházak ablakán - de ez a látvány megdöbbentett. A feszes, telt keblek, izmos, barnára sült combok, kemény, kerek popsik látványa helyett idős és kevésbé idős, fáradt munkásnők szappanozták, mosták löttyedt csöcsüket, ráncos hasukat, munkától göcsörtös, visszeres lábukat. Csak néha tűnt fel egy-egy izmos, érett testű nőstény. Ilyenkor bizsergést éreztem a lábaim közt.
- Na, vége a gyereknapnak, most én jövök - közölte Husi és leakasztott a WC tartályról. Attól fogva rendszeresen jártunk műszakváltáskor a klotyóra, és lassan megismertük a zuhanyozó nőket, sőt némelyiket azonosítottam is a HÉV-en vagy a gyárkapunál, munkába menet. Kissé zavart, amikor láttam, hogyan búcsúznak el a gyártelepen más üzemegységnél dolgozó férjeiktől. Zavart, hogy mindennap látomőket meztelenül, ésők nem tudnak róla. Szégyelltem magam, hogy erekcióim tárgyai, merevedéseim kiváltó okai ott ülnek velem reggelente a HÉV-en, fecsegnek, vihorásznak, beszélgetnek, majd a kapuban szeretetteljes csókot váltanak férjükkel.
Husi ebből kimaradt, egyrészt mertő gyalog járt, másrészt meg kiröhögött volna nyámnyila érzelgősségem miatt. Egyik nap közöltem vele, hogy nem megyek többé a WC-leshelyre. Könyörgött. Tudta, hogy az osztályból sokan elmennének vele leskelődni, de másnap beárulnák a brigádunkban és nevetség tárgyává tennék mindenki előtt. Összekötött minket Husival, hogy mindketten szüzek voltunk, míg az osztály jó része fennhangon vagánykodott a suliban, hogy hány nővel volt hétvégén. Persze a történetek fele sem volt igaz, de mi Husival mindig áhítatosan hallgattuk a kiszínezett történeteket.
Végül abban maradtunk, hogy még egyszer és utoljára elmegyünk a klotyóra, de én csakőrködöm, nem mászom fel kukkolni. Így is történt. Én az ajtónál figyeltem, Husi meg már vagy húsz perce lihegett fönt a WC-tartályon, amikor hirtelen óriási robaj hallatszott. Beugrottam a fülkébe. Husi a földön feküdt, kezében a komplett WC-tartály. A falból ömlött a víz. Az eset a női zuhanyozóban is feltűnést kelthetett, mert dörömbölés és káromkodás hangjai szűrődtek át. Felnéztem a falra és megrémültem. Egy női fej kukucskált befelé a félméternyi nyíláson.
- No, megálljatok, szólok a férjemnek, és aprófát hasít belőletek, szarházi lurkók! - rikácsolt egy negyvenöt év körüli, keményarcú nő. Becsaptam az ajtót és usgyi. Rohantunk Husival az öltözőbe. Összekapkodtuk civil motyónkat és csak úgy munkásruhában iszkoltunk ki a gyárból. Másnapra mindketten beteget jelentettünk.
A nyári szünetben stoppal utaztam a Balatonra, és két kelet-német turistalány jóvoltából végre tizenhat évesen megtörtént, aminek meg kellett történnie. A sátrukban töltöttem néhány napot, végül úgy kifárasztottak, hogy egy szép hajnalon, mígők aludtak, én angolosan távoztam.
Harmadéves lettem. 1967-et írtunk. Hajnalonta ötkor keltem és loholtam a Dob utca és a Síp utca sarkán lévő Villamosipari Vállalathoz, hogy felvegyem az aznapi munkát. Kocsmákba, éttermekbe küldtek ki apróbb javításokra. Egy kocsmában a pult alatt szereltem épp egy hűtőszekrény elrohadt kábelét, amikor életemben először találkoztam az antiszemitizmussal.
Két idősebb ember borozgatott, és apró részletekbe menően ecsetelte, hogyan akasztottak 1944-ben zsidó gyerekeket, hogyan erőszakoltak meg zsidó lányokat s lőtték a Dunába a zsidókat. Persze halkan folyt a diskurzus, a kocsma szinte üres volt, s engem nem vettek észre a padlón. Hirtelen félelem költözött belém, valami olyasfajta érzés, amit azelőtt sohasem tapasztaltam. Attól féltem, ha ezek a fasiszták észreveszik, hogy kihallgattamőket, biztosan agyonvernek. Az a húsz perc, amíg megitták fröccseiket, több órának tűnt. Remegő lábakkal kászálódtam ki a pult alól. Aznap képtelen voltam többet dolgozni, inkább hazamentem és jól kibőgtem magam.
A suliban viszonylag békésen folyt az utolsó év, leszámítva a sok összezárt kőműves villanyszerelő, festő, esztergályos tanuló aggasztóan növekvő tesztoszteronszintjét, mely szinte tapintható feszültséget eredményezett. Az egyre elsöprőbb erejű kollektív gerjedelem végül áldozatot is követelt, méghozzá a büféslány személyében, aki nyakba akasztható fatálcájáról zsemlét árult meg poharas tejet. Jó kis csaj volt, csöcsös-bögyös, húsos szájú, tizennyolc-húsz év körüli forma. Egyik nap a nagyszünet utáni órán kivágódott az ajtó, és a kisírt szemű büféslány kíséretében berontott az igazgató.
- Na mutassa, kik voltak benne.
A lány hüppögött, zsebkendőjével törölgette a könnyeit. Mindnyájan felálltunk. A diri végigvezette a lányt a padsorok közt, de az hirtelen zokogógörcsöt kapott és képtelen volt kiválasztani közülünk a bűnösöket. Később kiderült, hogy a nagyszünetben vagy húszan körbefogták, a sarokba szorították és néhányan megerőszakolták. A tetteseket sosem kapták el, mivel a lány képtelen volt felismerniőket. Az igazgató dühöngött. A következő héten fabódét ácsoltatott a folyosóra, és kis üvegablakon át lehetett csak vásárolni. Két nyugdíjas asszony lett a büfés.
A túlfűtött szexuális légkör következő áldozata magyartanárnőnk volt, nem is egészen ártatlanul. A csupa csont nő egyik nap vékonyka gerezd seggével felült a tanári asztalra, két pipaszár lábát átvetette egymáson, mit sem törődve azzal, hogy ettől szoknyája a combjáig felcsúszott, látni engedve bugyijának rózsaszín színét. Ebben a pozitúrában feleltette valamelyik bamba osztálytársamat, akinek a szeme majd kiesett, és persze meg se tudott mukkanni. Egyest kapott. Ugyanígy járt még vagy négy-öt kölyök, egyikük sem tudta, hová fordítsa a fejét, csak vörösödött, nyeldekelt, csuklott. A tanárnő egyre kihívóbb pózokba vágta csontvázszerű testét, s így tette föl a bonyolultabbnál bonyolultabb kérdéseket. Persze mindenki egyest kapott. Mint eminens diák, jelentkeztem, hogy kimennék felelni. Furcsállotta, de kihívott. Minden kérdésére tökéletes választ adtam, mire abbahagyta a csábítást és megkérdezte, mit olvastam mostanában.
- Jelentem, tanár elvtársnő, Sigmund Freud Szexuálpszichológiai tanulmányait - mondtam.
- Ez tiltott könyv, honnan van meg neked? - kérdezte.
- Tanár elvtársnő, bevallom, a tangón vettem, pult alól.
- Miért olvasod ezt a könyvet?
- Mert választ keresek a szexuális problémáimra - jelentettem hivatalos hangon. Többen felnyerítettek.
- A Szemüvegnek szexuális problémái vannak, hahaha - csapkodták az asztalt.
- Neked? Azzal a kis kacsanyomorítóddal? Milyen problémáid lehetnek? - heherészett Pataki, aki a legszőrösebb, legférfiasabb srác volt az egész osztályban és a legtávolabbra tudott köpni. Ezt rögtön be is mutatta, és megvetése jeléül óriási turhát eresztett meg felém a harmadik padból, de én időben hátraugrottam. A turha a táblára kenődött.
- Csend! - üvöltött fel a tanárnő. - Pataki, hozza ki az ellenőrzőjét és törölje le azt a gusztustalan nedvet.
Pataki hajlongva, piruettezve libegett ki a táblához és halk dudorászás közben letisztította a mocskát az ellenőrzőjével. Sorra kitépett belőle egy-egy lapot és az összegyűrt lapokat szétszórta. Visszatáncolt a helyére. A tanárnő felém fordult.
- Szóval milyen problémái vannak, Szirtes? - Jelentem, tanár elvtársnő, azt nem merem elmondani. Az osztály mint valami méhkas, felbolydult:
- Na mondd el, Szemüveg... Ne hülyéskedj... Mondd el...
A tanárnő elpirult, mindenki várta, mi lesz ennek a vége. A srácok tovább idétlenkedtek. Cukkoltak.
- Biztos a tanárnőről - dobta be az egyik.
- Kapd be a farkam - kiáltottam oda. Ôrjöngő taps és nevetés tört ki. A tanárnő elvörösödött.
- Azonnal hozza ki az ellenőrzőjét - parancsolt rám.
Miközben beírta az intőt, szövegét fennhangon szótagolta is dühében:
- Ne-mi szer-vét ét-kezés-re aján-lotta fel! A fiúk eközben térdükkel felemelték a padokat és szoros félkörívben kordont vontak a tanári asztal köré. Ez már nyílt rebellió volt. A tanárnő felnézett és elsápadt.
- Mit akarnak? - kérdezte rémülten.
- Tanárnő, húzza ki az egyeseket! Maga is tudja, hogy ez nem volt igazságos, mondta határozottan Pataki - Addig nem engedjük ki az osztályból, amíg ki nem húzza.
Feszülten néztük a nőt, aki ijedten állt a katedrán. Jó fél perc is eltelhetett így pisszenés nélkül. A tanárnő lassan, mintha ólomból volna a keze, felemelte a tollát és kihúzta az egyeseket. A padsorok szétnyíltak éső kirohant az osztályból.
- Ezért még megfizetnek, mind! - kiáltotta és bevágta az ajtót.
Nem mindegyik óra ígérkezett ennyire izgalmasnak. Az oroszórán például rendszeresen unatkoztunk. Az oroszt egyébként senki sem vette komolyan, és rajtam kívül senki nem is értette. Általában én írtam meg a többiek dolgozatát, amíg a tanárnő – fiatal, csinos teremtés - magunkra hagyott. Ô is tudta, hogy reménytelen feladatra jelölte ki a sors, hisz némelyikünk még magyarul sem tudott igazán.
Egyik napon a szokásosnál is jobban unatkoztunk Misivel a hátsó padban, és éreztük, hogy valamit tennünk kell. A tanárnő pulóvert kötött, a többiek is piszmogtak. Egy régi orosz lemezről gyönyörű pravoszláv egyházi énekek szóltak. A tanárnő néha felállt és felrakott egy újabb lemezt. Egyszer csak odasúgta nekem Misi, akinek a keze ezúttal be volt kötve, mert valamelyik késszúró játéka alkalmával levágott a kisujjából egy darabot:
- Fogadjunk, hogy nem mered kinyitni a poroltót!
- Hülye vagy? Naná hogy nem.
- Csak egy másodpercre, kicsavarod, becsavarod. Kapsz egy százast!
Száz forint óriási pénz volt. Tudtam, hogy Misi nagyzol, szegényebbek voltak, mint mi. Minden fillért hazaadott a szüleinek.
- Tudod mit, először kinyitod te egy pillanatra, aztán én. Aki majrézik, az fizet - ajánlottam. Misinek sem kellett több. Ragadozó vadként lekúszott a pad mögé, és odalopózott a falra szerelt poroltóhoz. Felnyúlt, de nem érte el a nyitócsavart. Amikor a tanárnő lemezt cserélt, Misi nyugodtan felállt, letépte a plombát, és csavart egyet a nyitón. A készülék pöffent egyet, kis fehér por lökődött ki a torkolaton. Rögtön elzárta és visszaült a helyére. A tanárnő nem vette észre a dolgot, a kis porfelhő hamar elült. Néhányan a közelben lévők közül köhécseltek, de mindenki csak vigyorgott. No, most jövök én, gondoltam. Odasétáltam a poroltóhoz, nem kellett kúsznom, mint Misinek, mert a tanárnő nem figyelt oda. Egy csavarintás. A fene! Átszakadt a menet. Csavartam volna vissza, de hiába. Pillanatok alatt valóságos porfelhő takart be mindent. Kitört a pánik, üvöltözés hallatszott mindenfelől. Csak hangokat hallottam, hiszen fél méternél távolabbra nem lehetett látni. Mindenki köhögött, fuldoklott.
Letéptem a falról a készüléket, amelyből még mindig sistergett kifelé a por és az ajtó felé rohantam. Kirúgtam az ajtót és kihajítottam a vastartályt a folyosóra. Az meg csak forgott körbe és befújta, beterítette az egész folyosót. Leszaladtam a lépcsőn, ki az utcára. Az osztály ablakait már kitörték, vagy kinyitották, fehér porfelleg gomolygott az utcán a második emelet magasságában. Az egyik átjáróház kapuja alá futottam és onnan figyeltem a fejleményeket. Nem tudtam, mitévő legyek. Éreztem, hogy nem léphetek így le, hisz én csináltam a balhét. Annyira kapart a torkom, hogy először is bementem a sarki kocsmába és ittam egy korsó sört. Úgy néztek rám, mint egy földöntúlira. Fehér volt az arcom, a hajam, a ruhám, a szemüvegem.
- Beleestem a lisztbe - mondtam a csaposnak - kérek egy korsóval.
- Csak meg ne keljen a hasadban a tészta - röhögött a csapos.
Mindenki vele nevetett. Pár perc múlva két osztálytársam lépett be a kocsmaajtón.
- Hát ma mindenki beleesett a lisztbe? - álmélkodott a csapos.
- Na, mi van, fiúk? - kérdeztem.
- Áll a bál. Mindenki takarít, még a diri is. De nem tudják, hogy te voltál, mert a porban semmit nem lehetett látni. Legjobb, ha visszajössz, és te is beállsz takarítani. Az a legkevésbé feltűnő - érvelt Gecse.
Ittunk még egy pár korty sört és visszamentünk. A bejárati lépcsőtől kezdve centis porréteg fedett mindent. A lépcsőházat, a korlátokat, a folyosót. A tanteremben vagy öt centi vastagon állt a por. Mindenki söpört, lapátolt az igazgató irányításával.
- Fiúk, ha mindent szépen rendbe raktok - hadarta -, nem lesz nagy balhé. Házon belül elintézünk mindent. Nem akarom, hogy kijöjjenek a tűzoltók, amíg nincs rend. A készülék meghibásodott! Világos?
Egyetértően bólogattunk. Hamarosan patyolattiszta lett minden. Tudtunk mi dolgozni, ha közös érdekünk úgy kívánta.
- Szirtes, holnap reggel 8-ra legyen az irodámban, az apjával már beszéltem közölte a diri. Valaki mégis beköpött, gondoltam. Nincs mit tenni, ezt már nem úszom meg szárazon. Husi odajött hozzám. Hátba veregetett, majdnem elestem.
- Ide figyelj, a faterom tűzoltó. Gyere ki hozzánk, meg tudjuk vele bundázni a dolgot - mondta, és óvatosan, hogy senki se lássa, szétnyitotta a kabátját. Az üres poroltó ott feszült a hóna alatt. Akkora darab fiú volt, hogy fel se tűnt a készülék a kabátja alatt. Elrohantunk. Irány Csepel. Szerencsére az apja otthon ápolta a kiskertjüket.
- No, mi van, Szemüveg, csak nincs valami baj? – egyenesedett fel a papa a sövényvágóollóval a kezében, mikor meglátott minket. Töredelmesen bevallottam mindent. Husi apja a fejét vakargatta.
- Hát nem könnyű eset. Hol a poroltó?
Husi előhúzta a kabátja alól. Apja elismerően füttyentett. Szakavatott mozdulatokkal szétcsavarozta a készüléket.
- Az igazság az, hogy magától egy poroltó nem szokott kinyílni. Babrálgatta kicsit a szelepet. Felcsillant a szeme:
- Hacsak, hacsak!... Na, gyertek velem a parancsnokságra, kicseréljük ezt a ketyerét és felveszünk egy jegyzőkönyvet. Te, Szemüveg, elhoztad a poroltót a tűzoltósághoz, mert az óra alatt kinyílott és kiürült. Azért hoztad be, hogy igazolást kérj arról, hogy a poroltó magától hibásodott meg. Ez lesz a jegyzőkönyvben. Világos?
- Világos - lelkesedtünk Husival.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egy óra múlva már a Főtér melletti kocsmában söröztünk. Zsebemben volt az igazolás, kezemben a poroltó. Visszamentem a Nyár utcába. Szerencsére még nyitva volt a suli. A portásnak átadtam a készüléket és lelkére kötöttem, hogy jelentse reggel a dolgot a dirinek. Otthon, mielőtt apám belekezdett volna a prédikációba, orra elé tettem a tűzoltóság igazolását. Elolvasta többször is, a pecsétet is megnézte:
- Miért kellett neked a csepeli tűzoltóságra menned, amikor itt van szemben a Gerlóczy utcai tűzőrség?
Apámnak sosem tudtam hazudni. Elmeséltem neki mindent, ahogy volt. Azt is, hogy Husi apjához fordultunk segítségért.
- Ügyes - mondta. - No, mindegy, holnap reggel bemegyünk az igazgatóhoz, de te egy szót se szólj. Ne feledd, ha ebből az iskolából kirúgnak, sehova sem tudlak már betenni. Azt akarom, hogy tisztességes, jó szakember váljék belőled. Olyan szakma legyen a kezedben, amivel a világon mindenütt meg tudsz élni. Erre te egyik balhét csinálod a másik után. Még egy ilyen húzás és leveszem rólad a kezem. Elmégy albérletbe, ahhoz még hozzájárulok, és beállsz segédmunkásnak valahova. Itt az ideje, hogy megállj a talpadon, elvégre már tizenhét éves vagy. Én ennyi idős koromban ...
- Tudom, tudom - szakítottam félbe - gyalog Óbudára, felmostad a konyhát, már a könyökömön jön ki.
Másnap 8-kor megjelentünk az iskolában. Apám az igazgató irodája előtt megfogta a karomat.
- Te itt vársz! - parancsolt rám - El ne mozdulj! Értetted?
Bólintottam. Gondoltam, talán jobb is így. Ha Kollár apja elintézte a dolgot a dirivel, az én apám miért ne. Nem telt bele tíz perc, nyílott az ajtó, és zord ábrázattal kilépett rajta apám és a diri.
- Az igazgató elvtárssal abban állapodtunk meg, hogy most az egyszer kivételt tesz, amíg a tűzrendészeti vizsgálat lezárul. Nem rúgnak ki az iskolából, megúszod egy igazgatói rovóval. De még egy botrány, és röpülsz - foglalta össze apám a lényeget.
- Szirtes, most menjen a munkahelyére, a mestere már várja. Viselkedjen rendesen - mondta a diri.
- Tudod, fiam - kezdte útközben a lelki fröccsöt az öreg - én sosem engedhettem meg magamnak, hogy komiszkodjam, mert számított a fizetésemre a család. Kissé el lettél kapatva. Az én hibám. De mostantól másképp lesz. Nem mehetsz le a térre, hanem iskola után rögtön hazajössz, és minden este kikérdezem tőled a leckét.
Utamra bocsátott, én meg mentem a mesteremhez villanyt szerelni.
A mesternek nem kerülte el a figyelmét, hogy amíg az erős parasztfiúk egy óra alatt 8-10 méter betont is kivéstek, én csak 2-3 métert. Inkább rámbízta a konnektorok, kapcsolók, lámpatestek bekötését. Irigykedtek is rám a többiek, olyannyira, hogy Kollár nem bírta tovább, és egy alkalommal kihúzta alólam a létrát.
- Szemüveg, kapaszkodj a szigszalagodba! - röhögött, én meg lezuhantam. Csúnyán lehorzsoltam a kezem, de nem tört el semmim. Leporoltam magam. Kollár verekedésre készen, ökölbeszorított kézzel, boxoló állásban várt.
- Ezt még megkeserülöd - vetettem oda és folytattam a munkámat. A mester a munkaidő végén megdicsért és félrehívott.
- Örülök, hogy ilyen jól dolgozik, Szirtes. Meg is mondtam az apjának. Ô ugyanis minden este fölhív és érdeklődik az előmenetele felől - árulta el nekem és barátságosan hátba veregetett.
Másnap hajnalban gyalog igyekeztem új munkahelyünk, a Csokoládégyár felé, ki a Közvágóhídra. A fiúk füttyögtek a villamosból.
- Gyerünk, Szemüveg, szaporázd, mert lemaradsz!
- Mi van, nem telik jegyre, Szemüveg?
- Na, csipkedd magad, apuskám, mert leszid a mester bácsi, ha elkésel!
Én pedig szedtem a lábam, keserűszájízzel. Tényleg spóroltam. Ugyan nem olyan nemes okból, mint annak idején apám, hanem mert kinéztem magamnak a bizományiban egy amatőr filmfelvevőgépet. Fotózni már régen fotóztam egy Pajtás géppel, sőt apám néha kölcsönadta aző féltveőrzött Kievét. Egyszer megmutattam apámnak is a képeket. Csodálkozott, hogy miért kell galambokat fényképezni egy korláton, ráadásul harminc különféle pozícióban, s ezen olyan hosszasan értetlenkedett, hogy megsértődtem, és többé nem mutattam meg neki semmit.
A Csokoládégyárban már az utolsó napunkat töltöttük. Kész voltunk, néhány apróságot kellett kijavítani csupán. A mester felküldte Kollárt meg két fiút a második szintre, hogy a mennyezetre felgipszelt MM falvezetéket néhány ponton erősítsék meg. Kollár a létra tetején matatott a vésővel meg a kalapáccsal, mikor csöndben mögé osontam és meggyújtottam alul a kabátját. Olyan hevesen vésett, hogy észre sem vette. Már javában lobogott hátán a kabát, deő csak vésett rendületlenül. Azt hihette, azért izzad, mert kimelegedett a munkában, és a homlokát törölgette. Én előrelátóan megtöltöttem egy meszesvödröt vízzel s megkavargattam. Egyszer csak felüvöltött, eldobta a vésőt, a kalapácsot, majd ellökte magát a faltól. Leugrott a létra tetejéről és kapkodta le magáról a ruhát. Zutty! Egy vödör meszes víz telibe találta. Szeme szája tele lett, prüszkölt.
- Fordulj meg - üvöltöttem. A maradék fél vödör tartalmát a hátára öntöttem. A láng elaludt. Kollár a szemét dörzsölte, és káromkodott. A háta csendesen füstölgött.
- Várj, kapsz még - mondtam, azzal felkaptam a slaugot és jó fél méterről az arcába céloztam. - Ki kell mosni a meszet pofádból, nehogy begyulladjon.
- Menj a fenébe, rohadt szemét! - üvöltötte. Tocsogott a vízben, tehetetlenül.
- Inkább megköszönnéd, hogy eloltottalak, seggfej. Mindig számíthatsz rám - mondtam komolyan. A mester meghallhatta, hogy valami zűr van a felső emeleten, mert megjelent. Mögötte felsorakozott az egész osztály.
- Mi történt? - kérdezte.
- Mester elvtárs, Kollár kabátja meggyulladt, és el kellett oltanom jelentettem.
- Hogyan történt? - kérdezte.
- Nem tudom. Tőle tessék megkérdezni - mondtam.
- Hogyan történt?
Kollár lehajtotta a fejét, egy mukkot sem szólt. Tudta, hogyha beköp, engem kirúgnak, és akkor agyonverem, hiába erősebb nálam. A mester - öreg, rutinos róka lévén - érezve, hogy itt valami revánsról van szó, ezért így szólt:
- Remélem, nem kell ezt az esetet jelentenem az iskolában, ugye?
- Nem kell, mester elvtárs - nyögtük ki egyszerre. Ezzel az ügyet le is zártuk.
Az egyik nagyszünet végén Gecse félrehívott:
- Ide figyelj, Szemüveg, bukásra állok matekból. Ha elhúznak, kirúgnak. Segíts!
- Mégis, hogyan?
- Kimész helyettem felelni!
- Megőrültél? Kiszúrja a vén kecske.
- Dehogy szúrja ki, teljesen vak és szenilis.
- Jó, próbáljuk meg - mondtam.
A WC-ben korommal finom, vékony bajszot festettünk az orrom alá. Ezután félrefésültem a hajam, éppen úgy, mint Gecse, és felvettem zakóját,ő meg az én szemüvegemet. Így mentünk be az osztályba, ahol én aző helyére ültem,ő meg az enyémre.
- Gecse, jöjjön ki felelni! - nyöszörögte a tanár, aki már hetven körül járt, és csak szánalomból engedték tanítani. Szipogott. Vaksin hunyorgott tíz dioptriás szemüvegén át abba az irányba, amerre minket sejtett.
Hármasra lefeleltem. Nem akartam túl jó jegyet szerezni Gecsének, nehogy feltűnő legyen a dolog. Még a hangomat is elváltoztattam és Gecse hányaveti, hanyag mozgásával mentem a helyemre. A nézőközönségnek nagy megerőltetésébe került, hogy el ne röhögje a műsort. Mindenki tudta, mi a tét, és Gecsétől féltek. Az óra véget ért, Gecse átment. Nagy volt az örömünk, de feltűnt, hogy matek tanárunk kicsöngetés után Kollárral pusmog valamit a folyosón.
Sejtésem beigazolódni látszott, pár hét múlva vizsgálat indult, hogy kiderítsék, miképp sikerült Gecsének lefelelnie matekból. Kollárra gyanakodtam, és ezt el is mondtam a többieknek. Egyik külső munkánk alkalmával kérdőre vontam Kollárt a többiek előtt.
- Ide figyelj, geciláda, te köpted be, hogy kimentem Gecse helyett felelni?
Kollár tagadta. Még ma sem vagyok biztos abban, amit a harmadik pofon után végül bevallott az osztálynak. Tény, hogy ekkora már mindnyájan kifűztük bakancsainkból a fűzőt és segítségével jó szorosan - kezénél-lábánál fogva bekötöztük egy pad alá. Ott lógott egész éjjel. Száját betömtük, hogy ne tudjon üvöltözni, és otthagytuk. Másnap reggel, mikor kinyitottuk az öltözőt, savanykás szag csapta meg az orrunkat. Kollár összehugyozta magát, de még élt. Kissé furdalt a lelkiismeret, vajon nem tévedtem-e abban, hogy Kollárt gyanúsítottam meg a többiek előtt. Másnap suli után ott várt a házunk kapuja előtt.
- Most leszámolunk, Szemüveg!
Zsebembe csúsztattam a kezem s megmarkoltam újonnan szerzett bokszeremet, amit egy fűtőtest forgatócsapjából készítettem. Klassz, kemény fémből készült kis szerszám volt, tudtam, ha állon vágom vele Kollárt, összetöröm az állcsontját. De Kollár váratlanul a torkomnak ugrott, nekilökött az árkád egyik oszlopának és a földre tepert. A kezemet elő se bírtam venni a zsebemből. Erősebb volt nálam. Rám feküdt és dögönyözött. A házmesterünk vetett véget a bunyónak, a Reisingerné. A jó száz kilós hozzám mindig nagyon morc özvegyasszony most megjelent egy söprűvel és jól eltángálta Kollárt.
- Takarodj innen, disznó kölök! - üvöltötte és jobbról-balról lekevert neki egy fülest a seprű fejével. Kollár megijedt és elszaladt. Én meg csak álltam és szipogtam.
- Na, sipirc föl! - adta ki az utasítást Reisingerné és belökdösött a kapun.
A következő héten mesterem megkereste apámat és azt tanácsolta, hogy sürgősen helyeztessen át egy másik iskolába, mert hamarosan ki fognak rúgni a matektanár átverése miatt. Apám érezte, hogy cselekednie kell, és haladéktalanul felhívta egy régi elvtárs-ismerősét, aki a Művelődési Minisztériumban dolgozott. Este leült az ágyam szélére. Békés volt, nyugodt, de nagyon szomorú.
- Ide figyelj, fiam! Beszéltem egy ismerősömmel. Kapsz egy utolsó lehetőséget. Áthelyeztetlek Kispestre egy elekroműszerész szakközépiskolába. Egy év alatt különbözeti vizsgát teszel a szakmádból és megtanulnod az első három év középiskolai anyagát. Vállalod?
Tetszett a kihívás.
- Rendben van, papa. Nem fogsz bennem csalódni. Ígérem!
Ez egyszer komolyan is gondoltam.
Fekete tea
Apámék kitalálták, hogy arra az egy hónapra, amíg meg nem kezdem a tanulmányaimat új iskolámban, elküldenek Moszkvába. Marika anyám egyik jó barátnőjének mezőgazdasági tanácsos volt a férje,ő intézte a Szovjetunió és Magyarország közötti mezőgazdasági cikkek kereskedelmét. Velem egykorú fiával, Mérei Gabival hamar összebarátkoztam. Úgy tervezték, hogy autóval indulnak szolgálati helyükre, Moszkvába és engem is magukkal visznek.
Egy szép napon be is ültünk az akkor luxuskocsinak számító, diplomáciai rendszámú, 2600 köbcentis Toyotába. Barátom felváltva vezetett a papájával. Gabi nálam jóval erősebb testalkatú fiú volt, és aki ránézett, tizennyolc évesnek gondolhatta. Estefelé értünk Varsó külvárosába, és én elaludtam az anyósülésen. Hátul Gabi papája szunyókált. Arra ébredtem, hogy egy élesebb fékezésnél bezuhantam az ülés alá.
Varsóban a magyar diplomáciai kirendeltségen töltöttük az éjszakát és másnap hajnalban indultunk tovább Moszkva felé. A Szovjetunió határán, mivel diplomata rendszámú autóban ültünk, szó nélkül átengedtek minket. Érezni lehetett, hogy egy nagyhatalom területére léptünk. Sugárzott a magabiztosság minden katonából.
Órákon keresztül száguldottunk nyílegyenesen Moszkva felé. Az út a látóhatár egébe torkollott; több száz kilométert megtettünk egyetlen kanyar nélkül. Ekkor értettem meg, miért nem sikerült sem Napóleonnak, sem Hitlernek bekebeleznie az országot.
Estefelé megálltunk egy kis faluban. Míg Gabi és apukája elmentek megkeresni előre lekötött szálláshelyünket, én kiszálltam a kocsiból, hogy megmozgassam elgémberedett tagjaimat. Beálltam egy közelben álló kék faházacska eresze alá, hogy ne ázzak bőrig. Átláthatatlan sötétség vett körül, és zuhogott az eső. Egyszer csak mozgást észleltem, sőt valami hozzáért a karomhoz. Ijedtemben akkorát ugrottam, mintha darázs csípett volna meg. Egy tizenhat év körüli lány állt oda mellém, nagy kendőbe burkolózva. Csak kis fitos orra és nedves, szőke, göndör hajtincsei kandikáltak ki a kendő alól. Ô is nagyon megijedhetett, óriási kék szemével meredten bámult rám. Latba vetettem folyékony orosz nyelvtudásomat:
- Nem tudsz itt valami melegedő helyet, kocsmát, vagy ilyesmit?
Csak a fejével intett nemet és riadt tekintetével továbbra is úgy nézett rám, mintha egy égből pottyant földönkívüli lennék.
- És olyan helyet se tudsz, ahová elmehetnénk táncolni? – faggatództam tovább.
Ettől még jobban megijedt és hevesen rázta a fejét. Meg sem mert mukkanni. Hiába kérdeztem a nevét, meg hogy mit csinál itt este az esőben, megnémult. Zavarba jöttem, nem tudtam, hogy oldjam fel az ijedtségét. Magam is egyre gátlásosabbá váltam, csak álltam ott az esőben lehajtott fejjel, a bakancsom egyre jobban átázó orrára meresztve tekintetem. Ô sem szólt. Így álldigáltunk vagy jó tíz percig. Eszembe jutott, hogy talán soha életemben nem fogom viszontlátni ezt a gyönyörű lányt, éső sem engem. Mintha megérezte volna, mire gondolok, közelebb húzódott, odabújt hozzám. Izgalomtól remegve átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Nem ellenkezett sőt, szorosan hozzám bújt. A vizes, nedves ruháinkon keresztül is éreztem meleg testét és tejillatú leheletét. Reszkető ajkakkal közelítettem cseresznyepiros, hamvas szájához. E pillanatban fényszóró hasított a monoton, sötét zuhogásba, s mi szétrebbentünk. Méreiék érkeztek vissza értem. A lány, mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt. Még láttam felsejleni formás kis bokáját, hallottam egyre távolodó, cuppogó fapapucsát, s örökre eltűnt az életemből.
Másnap ismét kora hajnalban keltünk útra, hogy estére Moszkvába érjünk. A fővárostól már jó negyven kilométerre piros táblák jelezték, hogy ellenőrző ponthoz érkezünk, lassítanunk kell. Megálltunk, iratainkat átnézték, majd kérdőre vontak, miért álltunk meg húsz kilométerrel előbb. Elcsodálkoztam, honnan tudhatják, hogy pár percre tényleg kiszálltunk a dolgunkat elvégezni, hiszen a végtelen rónaságon egy teremtett lélek sem volt látható. Meg is kérdeztem oroszul a katonát, aki rejtélyesen elmosolyodott.
- Mi mindent tudunk és mindent látunk! Előttünk nincs titok! - válaszolta.
Méreiék az egyik legnagyobb moszkvai épületben laktak. Ilyen sztálinista, szocreál luxuspalota csak három épült akkoriban, az egyik az Ukrajna szálló volt, a másik két monstrum pedig a diplomáciai testületeknek volt fenntartva. Külön szobát kaptam. Lefürödtem, megvacsoráztunk. Gabi szülei udvariasan érdeklődtek, mivel szeretném eltölteni az időmet Moszkvában.
- Sokat szeretnék sétálni, csavarogni és fotózni.
-Tudod, itt nem nagyon szeretik, ha a külföldiek fényképezgetnek - figyelmeztetett Gabi apja. - Ha bármi gondod van, azonnal hívd fel ezt a számot. Ez a magyar követség - mondta és a kezembe nyomott egy névjegyet. - Gabinak sokat kell tanulnia, mert előkészítőre jár egy komoly egyetemre, úgyhogy nem sok időt tudtok majd együtt tölteni, maximum az estéket, amikor végzett már a tanulással. De tudsz te jól oroszul, és futárútleveled is van, komolyabb bajod nem eshet - nyugtatott meg Gabi papája.
Gabi barátom tanácsára magammal hoztam Magyarországról két Illés nagylemezt és két farmernadrágot. Ezeket aző segítségével el is adtuk a Kalinyin proszpekten, és annyi rubelt kaptam értük a nepperektől, hogy azonnal dúsgazdag lettem. Első dolgom az volt, hogy vásároltam egy tükörreflexes Zenit fényképezőgépet és egy cigarettadoboz méretű "kémfényképezőgépet", amibe keskeny filmet lehetett fűzni.
Elhatároztam, hogy módszeresen bebarangolom ezt az óriási várost. Reggelenként, amikor Gabi az előkészítőre, apja pedig dolgozni indult, nekivágtam a fotósétának. Főként házakat fényképeztem, de néha titokban embereket is. Olykor rám szóltak vagy intettek, hogy ne fényképezzek. Előfordult, hogy megijedtem és elszaladtam.
A fotózásaim során rendszeresen megállítottak és igazoltatottak a rendőrök. Elkérték az útlevelemet, majd egy telefonfülkéhez mentek, felhívtak valakit és bediktálták az adataimat. Végül udvariasan visszaadták a papírjaimat, tisztelegtek és jó utat kívántak. Ez az igazoltatás, Moszkva bármely részén jártam is, szinte óránként megismétlődött.
Egyik reggel tovább aludtam a szokásosnál, és mivel Gabi mamája is elment bevásárolni, egyedül maradtam a hatalmas lakásban. Egyszer csak csöngettek. Kinyitottam az ajtót, mire egy hatalmas testű férfi furakodott be a lakásba. Egyenesen az íróasztalhoz ment, felkapta a levelet, amit éppen a szüleimnek írtam, és beleolvasott. Tört magyarsággal megkérdezte, kinek írom a levelet, majd annak rendje s módja szerint kivallatott. Mit csinálok egész nap, szoktam-e más jegyzeteket is készíteni; odaadnám-e neki, hogy megnézhesse; mennyit fotóztam eddig, hol és mikor. Eléggé meghökkentett a férfi fellépése, de illedelmesen válaszolgattam neki. Fél órás beszélgetésünk után távozott.
Este a vacsoránál beszámoltam vendéglátóimnak a hívatlan jövevényről. Csak hümmögtek és felvilágosítottak arról, hogy ezen nincs mit csodálkozni, hiszen még a WC-ben is lehallgató mikrofon van. A szovjet biztonsági szervek minden diplomatalakást lehallgatnak. Ôk azonban már megszokták és együtt tudnak vele élni.
Szerettem volna a harminc emeletes felhőkarcolóban felmenni a tetőre, hogy néhány madártávlatos képet készítsek Moszkváról. Amikor megnyomtam a lift legfelső gombját, a lift elindult, de a 23. emeletnél megállt. Kinyílt az ajtó és ahogy kiléptem, géppisztolyos katona állta el az utamat.
- Biztosan elromlott a lift. Nem baj, felmegyek gyalog - mondtam a katonának.
- Nem lehet - közölte és nyomatékképpen mellbe bökött mutatóujjával.
- Miért? - kérdeztem naivan.
- Azért, mert a hét felső emelet le van zárva. Úgyhogy tessék visszamenni a lakásba - parancsolta és betuszkolt a liftbe.
Este vendéglátóim elmagyarázták, hogy Moszkvában minden magasabb épület felső emeletei a katonaság birtokában vannak, és ezekre az úgynevezett stratégiai megfigyelőpontokra idegenek nem léphetnek be.
Miután végeztem a belvárossal, a külvárosokban kezdtem csavarogni. Amikor megéheztem, megálltam valamelyik pirogárusnál és megebédeltem. A zsíros pirogra muszáj volt innom valamit, így betértem a legközelebbi kocsmába, és csodák csodája, sör mindenütt akadt, úgyhogy felhajtottam egy pohárral. Senkit sem zavart, hogy csak tizenhét éves vagyok.
A kocsmákban érdekes szokásra lettem figyelmes. A tömegben bizonyos időközönként fellendült egy kéz, ujjai közé szorítva egy papír egyrubeles. Előbb-utóbb a kocsma másik részén is felmutatott valaki egy egyrubelest. Mikor aztán egy harmadik kéz is a magasba emelkedett, a három férfi összecsapta a pénzét és vett egy üveg Sztolicsnaja vodkát a pultnál. Felbontották a félliteres üveget, három nagy pohárba igazságosan elosztották, majd szinte egy slukkra felhajtották.
Gondoltam, én is kipróbálom. Felmutattam egy papír egyrubelest. Nem telt bele két perc, jelentkezett két másik vállalkozó. Megvettük a vodkát, elosztottuk és megittuk. Persze nekem nem csúszott le egy hajtásra, csak kortyolgattam a méregerős italt. Csípte a torkomat, és rögtön a fejembe szállt. Annyira becsíptem a jó másfél decitől, hogy ki kellett rohannom az utcára kiszellőztetni a fejemet. Tettem egy sétát a Moszkva folyó mentén. A nagy, szeles sétány és a csípős hideg kijózanított. Mire hazaérkeztem, helyre is állt bennem a rend.
A vodkát a későbbiekben rendszeresítettem, és útravalóul magammal vittem sétáimra egy üveggel. Nem rúgtam be tőle s ezen eleinte magam is csodálkoztam. Aztán rájöttem, hogy a moszkvai éghajlat kedvez a vodkaivásnak.
Mikor este az étvágygerjesztőtől farkaséhesen hazaértem, pompás vacsora várt rám. Méreiék gazdagok voltak és válogatott finomságokkal, sonkával, kaviárral, kolbásszal etettek. Ez elképesztő gazdagságnak tetszett ahhoz képest, amit a közértekben lehetett látni. A sivár polcokon általában csak különböző káposzta- meg ismeretlen eredetű vagdalthús-konzervek hevertek. A moszkvai nép nyomorgott Méreiékhez képest. Kissé szégyelltem magam emiatt. Egyszer megjegyeztem Gabinak, hogy a felső tízezerhez tartoznak.
- Igazad van, mi diplomaták vagyunk, külön boltokban vásárolhatunk, ami csak nekünk és a legfontosabb kádereknek van fenntartva. Mindent meg tudunk szerezni, amire szükségünk van, és jobban élünk, mintha Magyarországon lennénk.
- És téged ez nem zavar? Nincs lelkiismeret furdalásod, amikor látod a szegény embereket?
- Ha akarnék, se tudnék rajtuk segíteni. Tudomásul kell vennem, hogy apám, mint régi elvtárs, komoly és felelősségteljes munkát végez, s ezért jár nekünk a kiváltság. Apám az összes magyar búzát eladja itt a Szovjetunióban, és mi, magyarok nemesfémeket és különböző értékes ásványi kincseket kapunk cserébe. Óriási felelősség nyugszik a vállán. Ezért talán mégiscsak megérdemeljük, hogy az átlagosnál jobban éljünk.
Nem akartam vitába szállni Gabival. Osztoztam hát a kiváltságaikban, de szívem mélyén valahogy nem tetszett nekem ez az életmód. Amennyire lehetett, igyekeztem távol maradni tőlük és egyre többet csavarogtam, sokszor csak este hét körül érkeztem haza. Ilyenkor lementem a felhőkarcolójuk aljában lévő moziba.
Ez volt az egyetlen filmmúzeum Moszkvában, ahol 30-as, 50-es évekbeli fekete- fehér amerikai játékfilmeket lehetett látni. A nagyfilmek előtt végig kellett ülni a Híradót, aminek kezdetét gongütés jelezte, majd széthúzódott a vászon előtt a függöny, és a hangszórón keresztül egy szenvtelen hang felolvasta a híreket. Végezetül összecsukódott a függöny és jött a szünet. Az amerikai játékfilmek vetítése alatt feltűnt, hogy a nézőknek majdnem mindegyike előhúzott a zsebéből egy-egy Szmena típusú kis fényképezőgépet és vadul fényképezte a filmben szereplő amerikai sztárokat. Mielőtt felgyulladt a villany, a lesifotósok gyorsan zsebrevágták fényképezőgépeiket és sietve, bűntudatosan lehajtott fejjel távoztak a moziból. Lelopták kedvenc sztárjaikat a vászonról.
Egy idő után úgy éreztem, elegem van Moszkvából. Valamelyik este a vacsoránál megkérdeztem Gabi apját, lehetséges-e, hogy más várost is lássak.
- Persze, hisz neked futárútleveled van, ami azt jelenti, hogy korlátozás nélkül mozoghatsz a Szovjetunióban, nem kell külön engedélyt kérned, ha el akarsz utazni. Javaslom, hogy nézd meg Leningrádot. Gyönyörű város. Tudok is egy magyar kamiont, amelyik holnap indul oda Moszkvából. Míg árút rakodnak körülnézel és utána visszahoznak.
Másnap este már ott is ültem a termetes magyar sofőr mellett a kamionban. Élveztem, hogy a vezető ülés mellől, a magasból nézhetek le az útra. Néha megálltunk egy-egy kis faluban, ahol épült benzinkút, és megtankoltunk. Akkoriban már dohányoztam. Vettem egy csomag szopókás orosz cigarettát, amiből tíz centi volt a szopóka és két centi a dohányrész. Irgalmatlanul büdös és erős volt, de én csak szívtam egyiket a másik után, ezzel is jelezve érett férfiasságomat. A sofőrök csak mosolyogtak.
Úgy az út felénél járhattunk, mikor óriási felhőszakadás kapott el minket. Láttam, hogy az út mentén egy asszony karon ülő gyerekével integet.
- Nem tudjuk felvenniőket, sofőr elvtárs? - kérdeztem a magyar hústornyot. Váltótársa éppen hátul horkolt.
- Megállhatunk, de aztán otthon el ne meséld, mert ez szabályellenes, és még bajunk lehet belőle. Nem érintkezhetünk a helybeli lakossággal, az tilos.
A nő csuromvizesen felkapaszkodott mellém az ülésre, karján a rongyokba bugyolált gyermekkel. Mivel jobban beszéltem oroszul, mint a sofőrök, így én elegyedtem szóba a huszonöt év körüli anyával. A beszélgetés zajára felébredt a másik sofőr is és odafurakodott közénk. Simogatni, ölelgetni kezdte a nőt, aki eleinte csak zavartan vihogott. Aztán sugdolóztak egy kicsit és felmásztak az ágyra, a két év körüli gyereket meg a kezembe nyomták.
A teherautó zúgása sem tudta elnyomni a viháncolásukat. Zavarba jöttem és kivörösödtem, izzadtam mint egy ló, mert az erotikus hangoktól én is izgalomba jöttem. A hústorony sofőr csak bambán nézte az utat, fütyült rá, hogy mi történik a háta mögött.
Örömük betelvén a pár lekászálódott mellém az ülésre. A nő könyörögni kezdett a férfinak, hogy vigyeőket magával Magyarországra, hisz megígérte neki, de a sofőr csak nevetett és egy kis falunál simán kilökte gyerekestül az út szélére. Annyira feldühödtem ezen, hogy kamasz létemre elkezdtem üvöltözni.
- Micsoda szemétség ez? Hallottam, hogy behülyítette ezt a szerencsétlen nőt. Igért neki fűt- fát, amíg meg nem kapta. Még azt is megígérte, hogy a gyerekével együtt elviszi Magyarországra. Ez a szerencsétlen meg elhitte a maga hazudozásait.
- Öcsi, te csak fogd be a szádat. Örülj neki, hogy elhoztunk magunkkal. Azért, mert diplomatagyerek vagy, ne legyen ilyen nagy pofád. Kussolj szépen és ne üsd az orrod a felnőttek dolgába. Egyébként észrevettem, hogy azért te is élvezted a dolgot - röhögte el magát a sofőr.
Elpirultam. A váltótárs visszamászott a helyére és már horkolt is.
Reggel 6 órakor érkeztünk meg Leningrádba., az emberek épp munkába indultak. Mintha másik országba keveredtem volna. Az emberek nem lehajtott fejjel, hanem egyenes derékkal, határozott tekintettel igyekeztek a buszmegállókhoz. Büszkeség sugárzott mindegyikükből. Sok szőke, kékszemű, magas férfi és sok nagymellű, magas, sudár nő akadt köztük. Jobban is öltözködtek. A házak, épületek is sokkal tisztábbak, ápoltabban voltak, mint a fővárosban, és a friss tengeri szél valahogy élesebbé, színesebbé tette a várost.
Volt nálam egy térkép, ezért megállapodtam a sofőrökkel, hogy este 6-kor találkozunk. Első utam a Téli Palotához vezetett, de sajnos csak kívülről nézhettem meg, mert be volt zárva, viszont az Orosz Képtárba sikerült bejutnom. Hosszú sor állt a bejárat előtt, de én hirtelen ötlettől vezérelve a sor elejére mentem és felmutattam diplomata-útlevelemet. Lesz, ami lesz - gondoltam - legfeljebb elzavarnak. A módszer hatott, rögtön beengedtek, még jegyet sem kellett vennem. A szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam. Féltem, hogy ez a sok várakozó ember meglincsel, de csak álltak némán, jámboran, mint a birkák. Ekkor éreztem igazán, mekkora hatalmat jelent a státusz, és milyen egykedvűek az alattvalók. Kicsit szégyelltem magam, de tudtam, ha beállok a sorba, a nap végéig sem jutok be a képtárba, és este indulnunk kellett vissza.
Az Orosz Képtárban szinte minden szabad felületet elfoglaltak a festmények, még a lépcsőház falára is jutott szorosan egymás mellé zsúfolva több száz kép. Az első két terem megtekintése után már szédültem. Mindent meg akartam nézni, de nem bírtam a látvány töménységét, egy óra múlva menekültem kifelé. Néva-parti csavargással töltöttem a hátralévő időt, néha leültem egy padra és elmajszolgattam maradék szendvicsemet.
A sirályok körémgyűltek a morzsák reményében, én pedig óvatosan elővettem a fényképezőgépemet, hogy csináljak róluk néhány képet. Ekkor durván rám kiáltott egy férfi. Kiejtése egészen más volt, mint a moszkvaiaké, nem is értettem, mit akar. Odalépett hozzám, megfogta a vállamat és jól megrázott. Én kibújtam a hóna alól, és gépemet magamhoz szorítva elszaladtam. Futottam, futottam sokáig, míg annyira el nem fáradtam, hogy meg kellett állnom. Szúrt a szívem, és alig kaptam levegőt. Bánatomban, idegességemben sírva fakadtam. Annyi brutalitás ért az út során, hogy elment a kedvem a további kószálgatástól. Hirtelen elegem lett mindenből. Haza akartam menni a szüleimhez.
Visszatértem hát a megbeszélt találkozóhelyre, pedig még csak délután 2 óra volt. A teherautó ott állt ugyan, de a sofőrök nem értették, mit keresek ott ilyen korán. Elmeséltem nekik, mi történt velem és férfiasan bevallottam, hogy félek.
- Látod, kisfiam, milyen nagy volt a mellényed. Most már tudhatod, hogy azért neked se szabad mindent - oktatott ki az egyik sofőr. - Menj azért csak el, sétálj. A fényképezőgépedet meg betesszük ide a kocsiba. 6-ra gyere vissza, nekünk még van egy- két üzleti ügyünk - közölte a hústorony. Láttam, hogy éppen pakolgatnak valami dobozokat, ládákat, és rögtön felfogtam, hogy ha ilyen ellenségesek velem, jobb, ha engedelmeskednem.
Leültem a Néva partján egy lépcsőre. Nagyon egyedül éreztem magam és nagyon szerettem volna már otthon lenni. Nem is Moszkvában, hanem Budapesten, a szüleimnél, biztonságos családi környezetben.
Ólomlábakon járt az idő, de lassan mégis 6 óra lett, és végre elindultunk Moszkvába. Egész úton szótlanul ültem. A hústorony vezetett végig, a másik a fejünk feletti ágyon aludt. A sofőr talán azért, hogy el ne aludjon vezetés közben, mesélni kezdett nekem, mit sem törődve hallgatásommal. Épp egy olyan útszakaszhoz érkeztünk, ahol az úttest felett néhány száz méterrel harci repülőgépek rajzottak ki. Már beesteledett, és félelmetes zúgással, villogó fényszórókkal húztak el a gépek a fejünk felett. Még a nyakamat is behúztam.
- Ezen a vidéken voltam repülős a második világháborúban - kezdte a sofőr. Magyar repülőszázados. Itt lőtték le a gépemet a ruszkik. Fogságba kerültem és négy év múlva jutottam csak haza.
Furcsa érzés volt a történetét hallani, éppen ott, ahol az esemény megtörtént. 1968-at írtunk. Huszonhárom éve ért véget a második világháború. Ránéztem a férfira. Úgy negyven és ötven körül járhatott. Azősz haj öregítette, emlékei pedig mintha még mélyebbre vésték volna a barázdákat a homlokán. Magam elé képzeltem, hogy lelövik a hústorony gépét, éső kiugrik ejtőernyővel éppen az egyik orosz katonai tábor fölött. Körbeállják géppisztollyal és megbilincselik. Ruháját letépik, megverik. Hirtelen valami rokonszenvféle ébredt bennem a nagydarab ember iránt, ahogy ránéztem. Ô visszanézett és akkor először elmosolyodott.
- Tudod, nekem is van egy fiam otthon. Annyi idős mint te. Meg még két lányom is van. Azért hajtok itt sofőrként, hogy összeszedjek egy kis házravalót; ha megnőnek, legyen saját otthonuk. Láthatod, nem könnyű meló. Szeretném, ha Moszkvában azért nem mesélnél az én repülős múltamról. Rendben?
Hevesen bólogattam. Odavoltam a büszkeségtől, hogy a bizalmába avatott. Megnyugodtam, és már nem hiányoztak annyira a szüleim.
Reggelre megérkeztünk Moszkvába. Méreiék már aggódtak miattam, mert bár megígértem, mégsem telefonáltam nekik Leningrádból. Megfürödtem és nyomban lefeküdtem aludni. Annyira kifárasztott az út, a több mint tíz órás egyhelyben ülés, hogy egy teljes napot átaludtam. Másnap frissen ébredtem és elhatároztam, hogy elmegyek a GUM Áruházba ajándékot vásárolni a szüleimnek, testvéreimnek. Annyi pénzem volt még, hogy azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Összevásároltam mindent, ami megtetszett. Vettem usankát, cserépedényeket, kerámiákat, vekkerórát, masszírozó gépet, hajvágó gépet, kulacsot, zoknikat, lepedőket, ágyneműket, spirituszfőzőt, gyermekjátékokat, fa számológépet, termoszt, egymásba rakható fababákat, lemezeket, esőkabátot, mindenféle szerszámokat és még sok egyéb apróságot, de így is csak pénzem egyharmadát költöttem el. Mindezt bepakoltam négy nagy bőröndbe, aztán leintettem egy taxit.
A taxisokat Moszkvában menet közben kellett leinteni. A sofőr olyankor kissé lassított, lehúzta az ablakot és így beszélte meg az útirányt és a viteldíjat. Ha tetszett neki az árajánlat és az irány, megállt és be lehetett szállni. Méreiéknél kipakoltam a bőröndöket, aztán újból visszatértem a GUM-ba ajándékvadászatra. Gondoltam, veszek még néhány törülközőt, de hiába álltam percekig a pultnál, az eladónő átnézett rajtam, mintha ott sem lennék. Hiába szóltam neki, úgy tett, mintha nem hallaná. Megmakacsoltam magam s ott álltam vagy húsz percig, szólongattam, de mintha megsüketült volna. Annyira elkeseredtem ettől, hogy mély búskomorságba estem. Csak menekülni innen, ebből az országból, ebből a városból, ezek közül az emberek közül. Csak el innen haza, minél előbb! - ez volt minden gondolatom. Elhatároztam, hogy amint lehet, indulok. Este a vacsoránál odafordultam Gabi papájához:
- Béla bácsi, én haza akarok menni.
- Miért, nem érzed itt jól magad?
- Maguk igazán kedvesek, és mindennel ellátnak, de nagyon hiányoznak már a szüleim meg a testvéreim.
Elhallgattam az áruházbeli élményemet. Úgysem értették volna meg.
- Jól van, fiam. Reggel telefonálok és holnaputánra szerzek neked vonatjegyet. Apádat majd felhívjuk, hogy várjon a pályaudvaron.
Utolsó előtti este Gabi, hogy kárpótoljon a sok egyedül töltött időért, elvitt szórakozni. Egy nagy szálloda bárjába mentünk, melynek kapuja előtt vagy száz ember ácsorgott. Gabi lezserül felmutatta az igazolványát, erre varázsütésre szétnyílt a tömeg, a kapunál álló nagydarab emberek pedig udvariasan kitárták az üvegezett csapóajtót, és mi besétáltunk.
Soha életemben nem jártam addig éjszakai mulatóhelyen, nemhogy Moszkvában, de otthon sem. Kirúzsozott nők testre simuló ruhákban köröztek a félhomályos helyiségben. A sötétebb beugrókban párok ölelkeztek. Nagyokat nyeltem. Ekkor éreztem igazán, mennyire gyerek vagyok még. Ezzel szemben Gabi, aki jóval idősebbnek látszott a koránál, a valóságban is érettebbnek mutatkozott, határozottan intézkedett. Rögtön egy asztalhoz kísértek minket és egyáltalán nem csodálkoztak, amikor vodkát rendeltem. Pillanatok alatt kiszolgáltak, sőt három tizennyolc év körüli lány is leült mellénk. Ôk szivárványszínű koktélt kóstolgattak szívószállal. Nem tűntek kurváknak, hanem, mint később a beszélgetésből kiderült, a helyi nacsalnyikok csemetéi voltak, akik ide jártak szórakozni, mert itt nyugati cigarettákat, italokat kaptak, igaz, olyan áron, ami egy tisztességes moszkvai melós egyheti fizetésének felelt meg. Beszélgetésbe elegyedtünk. Gabi megbeszélte velük, hogy másnap délelőtt látogatást teszünk a Moszkvától nem messze épült dácsájukban. Én csak ámultam, ahogy Gabi a saját felsőbbrendűségébe vetett hittel és rutinnal megszervezte ezt a randevút.
Másnap délelőtt elegáns öltönyt vett fel és csóválta a fejét, amikor meglátott kopott farmeremben.
- Ez így nem lesz jó. Várj csak, van nekem egy másik sötét öltönyöm is, azt fogjuk rád adni. Eléggé lógott rajtam Gabi zakója, hiába vettem alá pulóvert. Beültünk a Toyotába és százhússzal végigsöpörtünk a délelötti Moszkván. Gabi szó nélkül hajtott át a piros lámpákon, nem törődött a KRESZ-táblákkal. A háromsávos utakon a legbelső sávot mindig szabadon kellett hagyni a káderek számára, és a rendőrök ügyeltek arra, hogy még véletlenül se kerüljön oda civil kocsi, sőt, ha megláttak közeledni egy fekete, lefüggönyözött autót, még a forgalmat is leállították. Ezt valahogy természetesnek vette a helyi lakosság.
Hamarosan egy villanegyedbe értünk. Az előző napról megismert három hölgy és egyikük édesanyja előkelő szalonban fogadott minket. Akadt ott pezsgő, kaviár, vodka, lazac és mindenféle ételkülönlegesség. Zavarban voltam, fél szemmel, a ballal, ami amúgy is ferdén állt, figyeltem Gabit és utánoztamőt. Nem is volt semmi gondom az evőeszközökkel. Aztán átsétáltunk egy kávéház jellegű másik szalonba. Az idős hölgy és lánya egymás szavába vágva sutyorogtak és állandóan engem néztek, méregettek. Egy ideig bírtam, de aztán megkérdeztemőket, miért tüntetnek ki állandó figyelmükkel. Gabi a szüleitől örökölt jó diplomáciai érzékkel vágott közbe:
- Tudod, édes barátom, ez a lány szeretné, ha feleségül vennéd.
- Micsoda !? – hüledeztem.
- Ha a feleséged lenne, megkaphatná a magyar állampolgárságot és elhagyhatná a Szovjetuniót. No ne ijedj meg, nem kell vele élned, és el is válhattok a megfelelő magyar papírok beszerzése után.
Aztán egészen közel hajolt hozzám és a fülembe súgta:
- Anyagilag sem állnak rosszul, amint látod és nem fukarkodnának a pénzzel.
Végre észbe kaptam. Nem akartam megbántani senkit, és diszkréten, mintegy futólag szemrevételeztem az "eladó sorban lévő" leányt.
- Mi a fenének akar elmenni innen, hát nem úgy él itt, mint egy királynő? De tudod, mit? Ha annyira akar egy magyar férjet, hát vedd el te. Természetesen mindezt magyarul mondtam, hogy ne értsék a többiek.
- Nekem még ott az egyetem. A karrieremről van szó. Tudod, mit, mondd azt, hogy gondolkodsz a dolgon.
Így aztán meg is egyeztünk, hogy alszom még egyet-kettőt az ajánlatukra, majd gyors név- és lakcímcsere után távoztunk. A lány arcán némi csalódottságot vettem észre. Vágyakozóan nézett rám egy új és szebb világ reményében.
A kocsiban jól lehordtam Gabit, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozott, deő csak nevetett.
- Ne viccelj, Andris. Minden nő el akar menni innen nyugatra, és mindent megadnának ezért. Gondolod, hogy a két szép szemedért hívtak meg minket?
Ezen viszont mélyen megsértődtem és nem is szóltam hozzá egészen hazáig. Úgy döntöttem, hogy Gabi többé nem barátom.
Indulás előtt már egy órával kikészítettem a bőröndjeimet, mert izgultam, hogy nem tudok megbirkózni egyedül a nyolc csomaggal, amiből hatot kizárólag ajándékokkal töltöttem meg. Ráadásul Gabi anyukája, aki amúgy is beteges volt, hirtelen rosszul lett, epegörcsöt kapott. Felhívtam telefonon a mentőket és minden orosztudásomat összeszedve elmagyaráztam, miről van szó. Megígérték, hogy sietnek. Jó 20 percet vártam rájuk és féltem, hogy lekésem a vonatot, de Gabi mamáját mégsem mertem magára hagyni. Béla bácsit hiába hívtam a követségen, nem értem el. Már csak 30 percem maradt a vonat indulásáig. Lerohantam a kapuba és leállítottam egy taxit. Horribilis összeget ígértem neki, ha segít bepakolni és kivisz a vonathoz. Ezután homlokon csókoltam Gabi epegörcsben fetrengő mamáját és beugrottam a kocsiba. A lakásajtót nyitva hagytam, hogy a mentősök szabadon bemehessenek. A ház kapujában futottam össze velük. Gyorsan elmagyaráztam, hol találják a beteget és visszaugrottam a taxiba.
Éppen hogy elértük a vonatot. A sofőr nem volt szívbajos, simán felhajtott a peronra, egyenesen a vonatszerelvény mellé. Fölsegítette a bőröndjeimet. A vonat már indult is abban a percben, ahogy felléptem.
A fülkében azonnal lefeküdtem az ágyra és bevettem két szem altatót. A kalauz másnap hosszan keltegetett, azt hitte, rosszul vagyok. Ki voltam tikkadva, ezért kértem tőle egy teát. 10 kopejka volt, végigkutattam a zsebeimet, de nem találtam aprót. Mindössze három fém egyrubelesem maradt, amit apámnak tartogattam, ugyanis a lelkemre kötötte, hogy hozzak neki többféle évjáratút, hátha közte lesz az, ami hiányzik az éremgyűjteményéből.
Heteken keresztül váltottam a papírpénzeket Moszkvában, és amikor visszakaptam az aprót, mindig átvizsgáltam, van- e benne újfajta egyrubeles. Mindegyiken Vlagyimir Iljics Lenin képmása szerepelt, csak más ötvösművész megformálásában. Végre sikerült egyhónapos, állandó pénzváltások után a három, még forgalomban lévő egyrubelest beszereznem apámnak. A kalauz ott állt a fülkém előtt, kezében a fémkeretbe foglalt teáscsészével, melyben finom illatú, igazi orosz tea gőzölgött. Nyelvem a szájpadlásomra tapadt, kiszáradt a szám, valószínűleg az altatóktól. Csak néztem a teát megbűvölten.
- Gyeszjáty kopek, pázsálusztá!
Felriadtam ábrándjaimból. Le van szarva az öregem, gondoltam. Elég lesz neki a két leninfejes egyrubeles is. Előrántottam a kis bőrzacskóból a féltveőrzött pénzdarabokat és leültem az ágyam szélére. Nézegettem, forgattamőket. Nem tudtam eldönteni, melyiket adjam a kalauznak. Közben iszonyú lelkiismeretfurdalás gyötört. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy az egyik Lenin-fej nem sikerült olyan jól, kopottabb is a többinél. Azt adom oda a kalauznak, aki az oroszokra oly jellemző birkatürelemmel állt az ajtóban és engem nézett.
Hosszú belső tusakodásomban egészen elfeledkeztem róla. Köhintett egyet. Rásandítottam gyáván. Abban bíztam, hogy megelégeli a várakozást, és így mégiscsak megmarad apámnak a három kincs. Deő csak állt és mosolyogva tűrte, hogy ujjaim közt forgassam a három, Leninnel ékesített érmét. Végül nagyot sóhajtottam és pokoli szomjamtól hajtva a legkevésbé csillogó, a legkopottabb darabot nyomtam a kezébe. Mint egyőrült kaptam ki másik kezéből a teát és egyhajtásra felhörpintettem. Nincs már visszaút, gondoltam, és visszadőltem az ágyamra. Figyeltem a vonatsínek kattogását és azon morfondíroztam, vajon jól döntöttem-e a rubel kiválasztásánál. Fél óra is eltelhetett így.
Akkor hirtelen felpattantam az ágyról és kirohantam a kalauzhoz, akinek a vagon elején külön főzőfülkéje volt. Zsebembe nyúltam, elővettem a maradék 90 kopejkát és a kezébe nyomtam.
- Dájtye mnye gyevjáty csaj! (Adjon nekem kilenc teát!)
A kalauz rémülten nézett rám, de aztán vállat vont és szépen kitöltötte az első teát. Amint kihült, még ott helyben felhörpintettem. Megvártam a másodikat is, azt is megittam, pedig olyan forró volt, hogy tűzként égette a számat, a torkomat. Végezetül megegyeztünk, hogy óránként kapok tőle egy teát. Hét óránk maradt még a magyar határig. Hozta is a kalauz rendesen, sok cukorral, forrón. Én meg, mint egyőrült, ittam, hörpöltem, szürcsöltem a fenséges italt egymás után, és a végén már annyira dobogott a szívem, hogy majd kiugrott a helyéből Így akartam végképp megszabadulni önző döntésem emlékétől.
Végezetül az erős teák okozta szívdobogás ellensúlyozására a magyar határnál bevettem megint két altatót és egészen a Keleti pályaudvarig aludtam. Kialudtam Moszkvát, gyávaságom összes nyomasztó élményével együtt.
Apám ott várt a Keleti Pályaudvar peronján és csak ámult-bámult, amint leadogattam az ajándékkal teli bőröndöket. Marika anyámat megörvendeztettem. Még ma is ott áll a polcon az a szép óra, amit kettejüknek vettem. Persze mondanom sem kell, hogy apám pénz- és éremgyüjteményéből éppen az a fajta egyrubeles hiányzott, amit a teára költöttem. A másik kettő már megvolt neki.
Éretlenségi bizonyítvány
Apám, igaz akaratán kívül, előbbre léptetett az iskolai ranglétrán, mikor átiratott az ipari iskolából a MÜM 3-as szakközépiskolába. Mint később megtudtam, éppen időben, mert Gecsét fegyelmivel kirúgták, akárcsak engem, de akkor már bottal üthették a nyomomat.
A kispesti szakközépiskola úri hely volt a Nyár utcai sulihoz képest. Két napot dolgoztunk a műhelyben, és négy nap volt az iskola, tehát éppen fordítva, mint az ipari tanulóknál. Élveztem, hogy újra diák lehetek, nem is beszélve arról, hogy az osztályban nyolc fiú mellett huszonkét lány volt.
Erzsi, a magas, rövid hajú kreol lány rögtön az első héten rabul ejtett. Néha megengedte, hogy hazakísérjem a Lakatos úti lakótelepre, és én boldogan loholtam a hosszú lábú, jó nagyokat lépő lány mellett.
Egyik este éppen tőle jöttem el, amikor elém pattant a sötétből Sztiló és néhány haverja.
- Ide figyelj, ide ne gyere többé! Ez a lakótelep a miénk - jelentette ki Stilo fenyegetően. Egy borotvapenge csillant meg két ujja közt. Eredeti Wilkinson.
- Látom Sztiló, majrés gyerek vagy - mondtam pimaszul - körülveszed magad a haverjaiddal, nem mersz egyedül kiállni ellenem.
Meglendítette a kezét. Csak egy csillanást láttam, és a penge beleállt a műanyag szemüvegkeretembe. Profi dobás volt. Levettem a szemüvegem, megszabadítottam a pengétől, majd beraktam zakóm belső zsebébe. A bélés és a szövet közt egy gumicső lapult, ólommal töltve, azt jól megmarkoltam. Nem akartam vele ütni, csak végszükség esetén.
- Ide figyelj, Sztiló. Ha olyan bátor vagy, holnap találkozhatunk a nagyszünetben. Kint a Kossuth téren elintézzük a dolgot.
Sztiló szája gúnyos mosolyra húzódott. Bólintott és eltűntek, mint a kámfor. A görögök a suliban külön kasztot alkottak, és félelmetes verekedők hírében álltak. Sztiló egyébként aprótermetű fiú volt, de egyáltalán nem félt tőlem,vertő meg nálam nagyobb srácokat is.
A megbeszélt időpontban megjelent a Kossuth téren és nyitásként akkora frászt adott, hogy a szemüvegem átrepült az úttesten. Átmentem érte, azalattőt nyakon csípte egy jól megtermett rendőr. Szemüvegem törmelékét a zsebembe gyömöszöltem.
- Na, mi volt ez, fiúk? - kérdezte a rendőr.
- Semmi, csak fogadtunk - mondtam hunyorogva -, hogy nem tud akkora pofont adni, hogy levigye a szemüvegem. Nyert egy húszast - böktem Sztilóra és előhalásztam az érmét, majd az álmélkodó Sztiló kezébe nyomtam.
- Egyébként rendőr elvtárs, sietnünk kell vissza a suliba - mutattam a sárga épületre -, mert lejár a szünet.
- Na tűnés, és ne csináljatok balhét ! –intett, és otthagyott minket. Attól fogva egy görög sem kezdett ki velem.
Kispesten a görögök és a cigányok, meg a kispestiek és a lőrinciek közt dúlt a háború. Véres, csúnya csaták zajlottak, késsel, borotvával, boxerral, sörös vagy borosüveggel. "Örökmosoly"-nak nevezték azt az akciót, amikor letörték egy üveg nyakát, az ellenfél arcába nyomták, és jól megcsavarták.
Ezekben az esti tömegverekedésekben sosem vettem részt, inkább eljártam szórakozni a VÖCSI-be, a Vörös Csillag Traktorgyár Művelődési Házába Kispestre.
Amikor először átléptem a küszöböt, rögtön ki is röpültem. Nekem vágódott egy férfi, akit éppen kidobtak. Mire felocsudtam, két melós felemelt és leporolt, majd meghívtak az asztalukhoz.
- Ne haragudj, öcsi, nem láttuk, hogy éppen jössz. Mit iszol?
Az asztalon vagy negyven korsó sör állt.
- Egy korsó sört - rebegtem. Elém rakták,ők is meghúzták a magukét. A harmadik korsó után már szabadkoztam:
- Kösz, de többet nem bírok.
- Na, ne hülyéskedj, milyen férfi vagy te? - zúgolódtak és újabb köröket rendeltek. A hatodik korsó után úgy éreztem, szétdurranok. Ôk tovább ittak, egyre vidámabbak lettek. Combnyi vastag karjukkal barátságosan megveregették a hátamat.
- Jól van, öcskös, majd csak belejössz.
Egy óvatlan pillanatban aztán kimentem a levegőre, hátha abbamarad a szédülés, és kijózanodom. Fél óráig támolyogtam az esti hidegben, majd visszatértem a táncterembe. A jókora hodályban egy esztrádzenekar játszott, középen vagy százan táncoltak, a székeken körben csajok üldögéltek. Elsétáltam mellettük, de senkit nem mertem felkérni, viszont a táncolók közt észrevettem egy copfos, miniszoknyás lányt, aki csodásan szökellt, röpködött, míg szőke melák partnere csak totyogott mellette, akár egy medve. Ittam egy rumot, hogy bátorságot merítsek és a következő táncnál lekértem a copfost:
- Szabad ?
A lekérés íratlan szabályai szerint, ha a lány nem ellenkezik, a fiúnak át kell engednie. Voltak helyek, ahol ez nem érvényesült, de azt előre bemondta a zenekar, vagy táblát függesztettek a táncolók fölé: LEKÉRÉS NINCS!
Bemutattam minden rock and roll-figurát. Lassan körénk gyülekeztek a többiek, néha megtapsoltak egy-egy sikeres kipörgetést. Hirtelen valaki megrántotta a vállamat. Ez ellenkezett a szokásokkal, mert a viszontlekérésnek is megvolt a maga koreográfiája. Vissza lehetett kérni a lányt, de csak a következő szám elején. A szőke srác nem bírta elviselni, hogy egy szemüveges nyikhaj csak úgy pörgeti a nőjét.
- Kopj le! – mordultam rá a fickóra, aki csak hüledezett.
Többen megálltak, lesték, hogy mi lesz. A szőke fiú már épp fölemelte az öklét, hogy lesújtson, amikor váratlanul elvesztette egyensúlyát és arccal előrezuhant a földre. Ivócimboráim ugyanis, akik messziről figyelték a jelenetet, hátba dobták a fickót egy szódásüveggel.
- Jól van, öcskös, frankón ráztál - mondta az egyik, s azzal kihúzták az ájult fiút a táncparkettről. A lányt udvariasan visszakísértem a barátnőihez, megköszöntem a táncot és leléptem. Féltem, hogy a szőke srác haverjai lecsapnak rám a kapunál, ezért jobbnak láttam kereket oldani.
A VÖCSI-n kívül a törzshelyeim közé tartozott a Műszaki Egyetem kollégiuma a Várban és a Szentkirályi utcai jazzklub is. Néha eljártam a Metró Klubba, és az Ifjúsági Parkba, de ez utóbbiba csak végszükség esetén, mert ide farmerban nem lehetett belépni, és a sok civilrendőr, ütőlegény árgus szemmel figyelt.
Szerettem táncolni és tudtam is. Tánc közben megszabadultam a gátlásaimtól, csak a partneremre figyeltem, és a zenére. Sok lányt felkértem, de tánc után rendszerint egyedül tértem haza. Magányos voltam és gátlásos, ha véget ért a zene, csak makogni tudtam. Fogalmam se volt arról, mit kell mondanom egy lánynak ahhoz, hogy velem maradjon. Táncpartnereim várakozóan néztek rám, de mivel kukán álldogáltam és bepárásodott szemüvegemet törölgettem, hamar rájöttek, hogy kisfiúval van dolguk és már le is léptek.
A kispesti iskolában más volt a helyzet. A lányok szemében én voltam a belvárosi fiú, stílusom, öltözködésem finomabb volt, mint helybéli osztálytársaimé, és ez komoly előnyt jelentett. A nagymellű, csúnya Évával jó egy hónapig jártam. Ôt követte Erzsi, aki még "arra" is hajlandó lett volna, de hát volt egy kis probléma. Nem voltam szerelmes belé. Estéimet inkább a Ráday utca 40-es számú házzal szemben töltöttem, egy kapualjba húzódva, és onnan lestem Péntek Kata ablakát, hátha feltűnik egy pillanatra. Viruló, szépséges teremtés volt, nagy fekete szemű, hosszú göndör hajú, korához képest érett testű lány. Ô már rendesen fiúzott. Sokszor meglestem, amikor a lovagjai hazakísérték este. Volt telefonjuk, de felhívni nem mertem, csak szerelmes leveleket irkáltam neki, feladni viszont azokat sem mertem.
Egy nap a padtársaim közvetítésével eljuttattam egy levelet Erzsinek, amiben az állt, hogy VÉGE. Nem bírtam tovább lelkileg azt a kettősséget, hogy vele járok, de folyton a Péntek Katán jár az eszem. Szegény Erzsi sírógörcsöt kapott, és én a szünetben még csak oda sem mentem hozzá, hogy megvigasztaljam. Ez a gyávaságból fakadó kegyetlenségem később sokszor megnyilvánult életem során. Vajon szülőanyámtól öröklött jellemvonásom-e, vagy makacs, dacos gátlásosságom következménye, netán a konfliktusoktól való félelmem jele - nem tudom. Tény, hogy szakításaim során szerelmeimet sok esetben összetörtem, lelki roncsként hagytam magukra, miután minden átmenet nélkül véget vetettem kapcsolatunknak. Pedig intő példa lehetett volna a saját tapasztalatom. Igaz, csak ritkán fordult elő, hogy nekem mutattak ajtót, de olyankor pokolian szenvedtem.
Az osztályban a srácok közt nem alakultak ki olyan véres konfliktusok, mint a villanyszerelő iskolában, sőt, a kevés fiú inkább összetartott. Egyszer mind a nyolcan elmentünk szórakozni Lőrincre, a Rózsa presszóba. Nagy hiba volt. A többiek a pultnál iszogattak, én meg felkértem egy nálam idősebb lányt. Aztán tánc közben egyszercsak leállt a zene és mindenki minket bámult. A fiúk integettek, hogy menjek a pulthoz. Elnézést kértem a lánytól és elbúcsúztam.
- Baj van, Szemüveg. A kapu előtt legalább harminc bennszülött áll félkörben. Minket várnak. Kitörünk, különben agyonvernek itt minket. Ne álljatok le bunyózni, mert csak veszthetünk.
Kilőttünk a kapuból, fellöktük a félkörben állók leggyengébb láncszemét, aztán irány a villamos. A többiek időben elérték a járdaszigetet, nekem nem sikerült. Egy behemót fickó torlaszolta el az utamat.
- Na, Szemüveg, most mi lesz? - kérdezte vigyorogva többekkel az oldalán. A félelemtől összerándult a gyomrom, de tudtam, ha meglátszik arcomon az idegesség, végem. A hústorony kihúzta magát előttem, pöffeszkedett, élvezte fölényét.
- Ti kispesti vakarcsok ide meritek tolni a pofátokat a Rózsába, a mi törzshelyünkre, mi? Ráadásul illetlenül viselkedtek a hölgyvendégekkel, mi? Te, Szemüveg - bökött ujjával a mellemre, hogy majd hanyatt estem - olyan pofátlan vagy, hogy egy lőrinci lánnyal csörögsz! - Tovább bökdösött. - No, üss meg, ha mersz!
A társai felnyerítettek. Úgy éreztem, semmit sem veszthetek
- Először is nem vagyok kispesti, hanem hetedik kerületi. Másodszor pedig, gyengébbel nem kezdek - mondtam határozottan. Ez tetszett a többieknek A fickó érezte, hogy fölénybe kerültem vele szemben.
- Na, jól van, Szemüveg, most az egyszer még hazamehetsz - oldotta meg a helyzetet, és laza mozdulattal letépte a zakóm ujját, majd seggbe rúgott. Szaporán szedtem a lábam a villamosmegálló felé, szívemben a megaláztatás keserűségével. Hallottam, hogy röhögnek rajtam.
- Össze ne szard magad, Töpörtyű!
- Húzd haza a beled, amíg tudod!
- Itt hagytad a kabátodat, Cinege! Nem kell? Gyere vissza érte !
A villamos nem jött,ők meg csak egyre hecceltek. Elborult az agyam, és visszafordultam. Odaálltam a termetes bandavezér elé. Csönd lett. Senki sem értette, mi történik. Magam sem, de beleordítottam a behemót pofájába.
- Üss, amekkorát bírsz! Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja.
A hústorony elvigyorodott és tiszta erőből a fejemre csapott. Nagyon koncentráltam az ütésre, valószínűleg ezért is sikerült kibírnom. Megszédültem, de nem ájultam el. Ez meglepteőket. Hat-nyolc másodperc telhetett el, míg zavaros szemem előtt a fickó alakja kitisztult. Akkor kezet nyújtottam neki. Nem értette, de ösztönösen megragadta a jobbomat. Aztán kapcsolt. A betyárbecsület azt diktálta, hogy másodszorra már ne üssön.
- Jól van, Öcsi, ahhoz képest, hogy ilyen nyápic vagy, kibírtad. De többet ne tedd be a lábad Lőrincre, mert fasírtot csinálok belőled. Értetted?
Mint másnap megtudtam, Tukacs sem érte el a villamost, ésőt laposra verték egy mellékutcában. Alig bírt bevánszorogni a suliba.
Beköszöntött a nyári szünet. Marika anyámnak hála mindenből levizsgáztam hármasra, négyesre. Apámék nyaraltak, így sokat voltam egyedül a Madách téri háromszobás lakásunkban. Esténként Sólyom András barátommal lődörögtünk a városban, és ha csak tehettük, belógtunk a Kex és az Olympia együttesek koncertjeire. Jóval a kezdés előtt megjelentünk és segítettünk behurcolni az erősítőket, hangfalakat, mintha mi is az együtteshez tartoznánk. Egyszer az Olympia koncert végén azzal állt elém a barátom, nem tudok-e valahol egy jó kis házibulit.
- Gyertek föl hozzánk, a szüleim úgyis nyaralnak - ajánlottam nagylelkűen.
Vagy húszan jöttek, és azzal indítottak, hogy egy-kettőre kiürítették a fridzsidert. Aztán táncoltak, szeretkeztek, feldúlták a lakást, végezetül hajnalban, lefelé menet minden lakásba becsöngettek. Óriási botrányt csináltak. Másnap megjöttek apámék és csak hüledeztek.
Öregem új rendszabályokat vezetett be. Mielőtt elutaztak, lezárta a szobákat, és én csak az előszobát, a konyhát, a kis WC-t és a személyzeti szobát használhattam. Ezzel végül is jót tett nekem, mert lett egy saját szobám, amit ízlésem szerint rendezhettem be. Hangulatvilágítást szereltem a karnis mögé és az ágy alá, és beszereztem egy ócska lemezjátszót meg egy Terta magnót is. A rádióból rendszeresen felvettem a Szabad Európa Délutáni randevú című könnyűzenei műsorát. Sajnos apám megtiltotta, hogy bárkit is felvigyek, pedig ideális legénykéjlaknak tűnt.
Sólyom Andris, aki szintén fotózott és amatőrfilmezett, egyszer magával vitt a kőbányai amatőr filmklubba. Mikor beléptünk a terembe, a vásznon éppen egy emberi arc volt látható, melyet teljesen elleptek a legyek. Megdöbbentő látvány volt. A szerzők, a Gulyás testvérek motorral érkeztek, bukósisakkal a kezükben. Nagyon komoly fiúknak látszottak. Olyan dokumentumokat mutattak be a szegénységről és a nyomorról, amilyeneket azelőtt sose láttam.
Sólyom is munkához látott, Randevú címmel kisfilmet készült forgatni a Moszkva téren. Megkért, hogy segítsek neki, és rettentő büszke voltam, hogy én állíthatom az élességet a kamerán. Egész délelőttünket végigdolgoztuk a Moszkva téren, de így sem értettem, miért kell a főszereplő lánynak tízszer is megismételnie, hogy belép a telefonfülkébe és felveszi a kagylót. Szólni nem mertem, gondoltam, biztos ez a rendezés.
Egy alkalommal éjfél körül értem haza. Reisinger néni nyitotta ki a kaput, én meg pénz híján egy söröskupakot nyomtam a tenyerébe. Nem fogta fel, mi az, mert félig aludt, szegény, gépiesen vágta zsebre a hideg fémdarabot. Kinyitottam a lakásajtót, de csak résnyire sikerült, mert belülről ellenállt a biztonsági lánc. Most mi legyen? - tétováztam. Nem akartam felkelteni apámat. Úgy akartam bejutni, hogy észre se vegye. A fésűmből kitörtem két fogat, benyúltam vele az ajtórésen. A foghíjba beakasztottam szépen a láncot és óvatosan felhúztam. Csöndben dolgoztam, nehogy felkeltsemőket. Hosszas babrálás után végre sikerült kiakasztanom a láncot, és kinyitottam az ajtót. Apám ott állt a sötét előszobában. Már várt. Felgyújtotta a villanyt.
Apámék, hogy ne tébláboljak otthon, elküldtek Nógrádverőcére a KISZ táborba. Ott volt még két lány is az iskolából, az exbarátnőm, Erzsi, és aző barátnője, a Mari. Állandóan kettesben jöttek mentek, hozzám se szóltak. Erzsi sosem tudta megbocsátani nekem, hogy otthagytam. Annál jobban megtetszett nekem Mari. Tudtam, hogy Öcsivel jár, egy tőzsgyökeres kispesti sráccal, akinek a szülei körzeti orvosok Kispesten. Ott is laktak a rendelő mellett. Mari szülei üllői parasztemberek voltak, és erősen bíztak abban, hogy lányuk érettségi után férjhez megy a kispesti orvos fiához. Igen ám, de Mari már nem volt szerelmes Öcsibe. Ezt abból is sejteni lehetett, hogy eljött Verőcére. Valami azt súgta nekem, hogy női szolidaritás ide vagy oda, Mari vonzódik hozzám. Titokban szemeztünk, persze csak távolból, de az önbizalmamnak ennyi is elég volt. A nyaralás utolsó napján, miközben Erzsi csomagolt, odalopóztam Marihoz és a fülébe súgtam.
- Meglátogatlak Üllőn.
- Jaj, csak azt ne. Inkább máshol találkozzunk.
Megállapodtunk a Madách térben. Apámék éppen nem voltak otthon, úgyhogy felvittem magunkhoz. Bekapcsoltam az ágy alatti vörös hangulatvilágítást, és feltettem egy lassú számokból álló lemezt. Még Éva vermutot is vettem és azt iszogattuk vizespohárból az ágyon. Mari nyakán finom szőke, göndör pelyhecskék kunkorodtak, ezeknek már a látványától is elvesztettem a fejem. Mikor hatni kezdett a szesz, szó nélkül lesmároltam. Visszacsókolt. Nagyon felizgatott, de nem engedte, hogy pucérra vetkőztessem.
- A melltartó és a bugyi marad - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Később sem engedte, hogy ennél tovább menjek.
Lelkiismeretfurdalása volt Öcsivel szemben. Nem tudta elrendezni magában a dolgokat. Én pedig olyan szerelmes lettem, hogy még apám is engedményekre kényszerült. Érezte, ha megakadályozná találkozásainkat, teljesen összeomlanék.
Előfordult, hogy amikor Kispesten sétáltam Marival, Öcsi utánunk hajított egy flasztert és majdnem eltalált minket. Azt hiszem, még mindig imádta a lányt és pokolian fájt neki, hogy elhagyták. Még arra se volt képes, hogy kispesti szokás szerint megverekedjen velem, csak távolból dobált. Az osztályban, ha szembetalálkoztunk, félrefordult, lehajtotta a fejét és zavartan odébbállt, noha sokkal erősebb volt nálam.
Egyik este, miután Maritól elváltam és hazamentem, sehogy sem bírtam elaludni. Ôrült vágy ébredt bennem, hogy újra lássamőt. Megnéztem az órát, alig valamivel múlt tíz. Gyorsan felöltöztem és lerohantam az utcára, felszálltam egy 52-esre, a végállomáson átszálltam az 50-esre és kimentem vele a lőrinci végállomásig. Aztán gyalog ki a Steinmetz szoborig. Onnan stoppal Üllőre. Átugrottam a fakerítésen és bekopogtam Mari ablakán. Éjjel 1 óra volt. Szegény lány megijedt, de örült is, láttam a szemén. Elhaló hangon suttogta:
- Nagyon szeretlek, de azonnal tűnj el innen, mert ha a szüleim észrevesznek, abból iszonyú botrány lesz.
Fájó szívvel újra átugrottam a kerítést és kiálltam a kihalt út szélére stoppolni. Egy rendőrautó állt meg.
- Hová, hová, hová fiatalember, így éjnek idején?
- Udvarolni voltam, mennék haza Pestre. Elvisznek?
Ez elképesztő pofátlanságnak számított akkoriban, mert a rendőrökkel nem lehetett bratyizni. Tartottunk tőlük, és nem is ok nélkül, ugyanis gyakran előfordult, hogy egy-egy hosszú hajú fiatalt elkaptak, bevitték az örsre, és se szó, se beszéd megnyírták, aztán még jól el is agyabugyálták. De ezúttal csoda történt. Kinyitották az ajtót, és intettek, hogy beszállás. Beültem hátra, két zsaru közé, és elindultunk. Egyszer csak a sofőr bekapcsolta a kék fényt, meg a szirénát. Leállítottak egy kamiont.
- Te itt vársz, öcsi - mondták és eltűntek. Nem telt bele öt perc és nagy sötét golyókkal a kezükben tértek vissza. Kinyitották a csomagtartót, és az útmenti lámpák gyér fényénél láttam, hogy nyolc szép görögdinnyét hoztak. Megvámolták a kamionost. A sorompónál aztán kiraktak.
- Na, innen most már gyalog mégy, a csajozásért meg kell szenvedni.
Már pirkadt, mire beestem otthon az ágyba.
Marival egy esős nyári napon ért véget a kapcsolatunk. A zápor úgy elkapott minket, hogy hazaérve levetkőztünk, éső nekilátott kivasalni a ruháit, hogy mielőbb megszáradjanak. Ekkor állított be apám. A többi villámgyorsan zajlott le. Beültetett minket a Trabantjába, Marit elvitte a Kálvin térre, és feltette egy villamosra. Nem szóltunk egy szót sem, de éreztem, hogy vége. Soha többé nem találkoztunk.
Én évente egyszer, az évfordulónkon, elzarándokoltam a Wekerle-telepre és a Pannónia Étteremben vártam. Megírtam neki, hogy minden június 21-én ott leszek, este 8-kor. Soha nem jött el. Ô volt életem második nagy szerelme. A szakítást évekig nem tudtam kiheverni, mélységes mély depresszióba estem. Hosszú-hosszú ideig, ha az utcán sétálva megláttam hátulról egy nőt, akinek szőke pihék pelyhedztek a nyakán, földbe gyökerezett a lábam. Évekig nem mertem senkibe beleszeretni. Elfogadtam, ha valaki vonzódott hozzám és tessék-lássék szeretgettem is, de a szívem Marié maradt.
Az Elektroműszerész Szakközépiskolában az utolsó év szinte elröppent. Minden hétvégén buliztunk, mindig másutt. Mari sosem jött el. Az iskolában is csak átnézett rajtam, mintha ott se lettem volna. Már másé volt. Ez véletlenül derült ki, amikor egyszer kinéztem a folyosóablakon és megláttam a tornateremből kilépő Marit a tornatanárunkkal. A tanár úr épp búcsúcsókot lehelt Mari kipirult arcára. Egy pillanatra a szívverésem is elállt. Szóval szeretik egymást, állapítottam meg szomorúan. Aztán még jó párszor lesben álltam a nagyszünet végén és nem egyszer szemtanúja lettem annak, amint Mari elhagyja a tornatermet. Valamelyik leskelődésem alkalmával hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra. Megfordultam. Öcsi állt mögöttem. Szemében könnycseppek gyöngyöztek. Egy szót sem szóltunk. Kezet szorítottunk. Többé leskelődni sem volt kedvem.
Szerelmi bánatomat legyőzendő, belevetettem magam a tanulásba. Jól haladtam, négyeseket-ötösöket szereztem minden tárgyból. Hiányos ismereteim pótlásához sokban hozzájárult Orosz Gyuri osztálytársam, barátom, aki műszaki zseni volt, és a legkülönbözőbb elektromos szerkezeteket eszkábáltuk össze közösen. Készítettünk hangfalat, erősítőt, lemezjátszót, magnetofont, rádiót, sőt a bulikon mi szolgáltattuk a rockzenét. Az alkatrészek beszerzése nem jelentett gondot, mert akkoriban a BHG-ba jártunk szakmai gyakorlatra. A jelfogó üzemben dolgoztunk, szalag mellett. "Előre a napi 8000 jelfogóért'" - hirdette a tábla a futószalag végén, amely mellett vagy százan szorongtunk. Művezető ellenőrizte a jelfogókat, és ha lassult a tempó, gyorsabbra állította a szalagot, s nekünk kapkodnunk kellett. A reggeli-, ebéd- és cigarettaszünetet csöngetés jelezte. Reggel 6 órától délután 2-ig, vagy 2-től 10-ig tartott a robot, amelynek sivárságát csak fokozta, hogy tudtuk, ezeket a jelfogókat elavult telefonközpontokba szerelik majd be. A svéd Ericsson cég akkoriban már rég nem mechanikus telefonközpontokat gyártott.
Minden anyaggal, alkatrésszel bőven el voltunk látva, és ezt ki is használtuk, magyarul mondva amit lehetett, elloptunk. A szajré kicsempészése már komoly szakértelmet igényelt, hiszen a kijáratnál ellenőrök motoztak. Amennyiben a motozó rendész úgy látta jónak, nem csak a táskáinkat nézte meg, hanem beküldött egy speciális helyiségbe, ahol le kellett vetkőznünk. A nőknek még a lábuk közé is benyúltak, nem dugtak-e oda valamit. Mi igen egyszerű, kockázatmentes módszert alkalmaztunk a szajré kijuttatására. A műszak vége előtt fél órával spárgára kötött zacskóban áthajítottuk az alkatrészeket a kerítés egy meghatározott pontján, amit aztán arra sétáló váltótársunk felszedett, majd a sarki kocsmában átadott.
A lopás szinte természetes és logikus tevékenység volt a szocializmusban. Elavult dolgokat termeltünk, úgy éreztük, legalább annyi hasznunk legyen belőle, hogy ellopjuk. Persze, ha apám véletlenül tudomást szerez a hozzáállásomról, annak beláthatatlan következményei lettek volna. A szocialista tulajdont, a nép közös tulajdonát megdézsmálni főbenjáró bűnnek számított a szemében. Abból is hatalmas botrány kerekedett, mikor tizenháromévesen az osztálykirándulásról jól megtömött hátizsákkal érkeztem haza. Gondoltam, meglepetést szerzek a szüleimnek. Ez valóban sikerült.
Bezárkóztam a WC-be, és mikor fél óra múlva boldogan kitártam az ajtót, sorban álló apámnak a lába is földbe gyökerezett a meglepetéstől. A falra, az ajtóra körös-körül a vonatról származó fogantyúk, tartók, kilincsek kampók, fogasok voltak felszerelve, a helyiség belülről összességében úgy hatott, mint egy vasúti fülke.
Testvéreim, akik eleinte csak apám mögül kukucskáltak befelé, beszaladtak, és le fel csapkodták az ajtóra szerelt vasúri hamutartó fedelét. Büszkén néztem fel döbbenten álló apáma.
- Hát ezeket honnan szedted? –kérdezte gyanakodva.
Úgy éreztem, talán nem teljesen érti e praktikus szerzemények használatát, ezért rögtönöztem egy kis gyakorlati bemutatót.
- Nézd csak! Ebben meg tudsz kapaszkodni, ha erősen nyomnod kell. Ide lehet tenni a vécépapírt, ebbe meg hamuzni tudsz. És itt meg van egy kis szeméttároló is. Ezt volt a legnehezebb leszednem, nyolc csavar tartotta.
- De fiam hát ez a Magyar Állami Vasút tulajdona. Ezt te elloptad. Most azonnal le fogod szerelni és visszaviszed. - mondta.
Ijedten néztem rá.
- Hová?
Vakargatta a fejét, ez valóban nehéz ügynek látszott.
- Hogyhogy hová? Visszavisszük a pályaudvarra és visszaadjuk a Magyar Államvasutaknak – vágta ki végül diadalmasan. Hát ilyen volt az én apám.
A műszaki dolgok beszerzésének volt egy másik, még gazdagabb forrása: a megszálló szovjet hadsereg. A lőrinci orosz katonai laktanya például valóságos kincsesbányának bizonyult, az oroszok rendelésre mindent beszereztek. Bartelkereskedelmük leggyakoribb csereeszköze a nő volt, második helyen a pálinka állt.
Az összekötő Borda Jancsi volt a B-ből. A hét meghatározott napján bepakolt az apja Trabantjába, és irány a József Attila lakótelep. A telep szélén lévő bádogviskóvárosban felszedett két cigánykurvát, majd elvitteőket az orosz laktanya mögé. Borda kétszer dudált, azőrök már be voltak avatva. Szállingózni kezdtek a kiskatonák, és mialatt néhány kopasz elment az áruért a raktárba, a két cigánylány felemelte a szoknyáját és odadugta a hátsó felét a kerítéshez. A sorban álló katonák pedig egymás után megtöcsköltékőket.
A két üveg cseresznyepálinkáért, meg a 40 forint fejében, amit a két cigánylány tett zsebre, mi kaptunk szócsöveket, erősítőket, hangládákat, komplett katonai gyakorlóruhát, bakancsot, drótvágó tőrt, bajonettet, kulacsot és még jó pár hasznos felszerelési tárgyat.
A cserekereskedelmre később Borda Jancsi külön üzlethálózatot alapozott: felvette a megrendelést, leadta a ruszkiknak, és azok egy-két héten belül a gumikajaktól kezdve a fényképezőgépig, színes tévén át a sátrakig mindent megszereztek. Borda végül már furgonnal járt a laktanyába. Egyszer munka után odajött hozzám:
- Szemüveg, gyere el már velem fordítani, mert a tisztek is cserélni akarnak.
- Jó, elmegyek, de nem cipelek, rendben?
- Ugyan, ne viccelj, segédmunkásaim vannak. Nagyban megy a játék. Egyébként mit kérsz a melóért?
- Mondjuk egy Quartz filmfelvevőt, meg egy Lucs vetítőgépet.
- Meglesz. Ma leadjuk a rendelést és két héten belül megkapod - jelentette ki Borda határozottan.
Ezúttal a laktanya kapujához hajtottunk és kettőt dudáltunk. A sorompó kinyílt, a katonák tisztelegtek. Borda tizenhét évesen úgy intett ki az ablakon, mint valami tábornok. Bekanyarodtunk az udvarra. Az oroszok illedelmesen körbeálltak minket. Borda segédmunkásai lerakták az árut. Az én iskolatársam pedig egy cirill betűs névsort nyomott a kezembe:
- Olvasd egyenként a neveket.
Olvastam. A Szergejek, Andrejek, Aljosák egyenként jöttek a csomagjaikért, majd letették az ellenértéket, amit Borda tüzetesen átvizsgált. Csak ha végzett egy emberrel, akkor intett nekem, hogy olvashatom a következő nevet.
A ceremónia befejeztével odajött egy tiszt, intett nekünk, hogy kövessük. Az irodában már ki volt töltve a vodka. Az oficér ünnepélyesen megköszönte nekünk, hogy segítünk a katonákon. Majdnem elröhögtem magam, de azért hűségesen fordítottam. Válaszul Borda Jancsi mondott köszönetet az orosz katonáknak, amiért támogatják a magyar nép műszaki- és sportkultúráját. Ittunk, ittunk és megint csak ittunk. Aztán az orosz tiszt a kezembe nyomott egy igénylistát és megkért, fordítsam le Bordának. Hüledeztem a tételeken: 100 rúd téliszalámi, 200 pár gyulai kolbász, 50 üveg literes barack-, és 50 cseresznyepálinka, 200 csomag babkávé, 200 csomag kakaó, 500 darab parfümszappan és még számtalan luxuscikk, pipereholmi, nagy tételben. Az én társam csak bólintott. Rendben. A jövő hétre meglesz. Viszonzásulő is átnyújtott egy igénylistát, melyet félig oroszul, félig magyarul írt le, s én pontosítottam a tiszttel a félreértések elkerülése végett. Szerepelt a listán Riga motorkerékpár, Szokol rádió, Szaratov hűtőszekrény, Szmena, Zorkij, Kiev, Zenit fényképezőgép, orosz márkájú karóra, fúró- és fűrészgép, szerszámkészlet és számtalan olyan nevű dolog, amiről én nem is tudtam, hogy létezik, deők egyetértően bólogattak, csak azt kellett tisztázni, miből hány darab kell. Megböktem a Bordát:
- Az enyémről se feledkezz meg!
Azokat is felvettük az igénylistára, majd ittunk még egy rundot és sűrű kézfogások közepette elhagytuk a laktanyát. Mikor már kívül döcögtünk a Roburral, megkérdeztem Jancsit:
- Mondd, te nem félsz?
- Ugyan, mitől? – rántotta meg a vállát - Félnivalójuk csak nekik lehet, hogy lebuknak a főtisztek előtt, de az a gyanúm, hogy az egész laktanya benne van a buliban.
- Most hova megyünk? - kérdeztem.
- Kivisszük a motyót a Tangóra, már várják az árut. És tudod, mi a legjobb? Rögtön fizetnek. Ha félsz, ne gyere!
Siettem haza. Két hét múlva megkaptam a filmfelvevő- és vetítőgépet Bordától.
Közeledett az érettségi, és minden jel arra mutatott, hogy az iskolát meglepően jó eredménnyel fogom lezárni. Ugyanakkor véglegesen eldőlt bennem, hogy se elektroműszerész se villanyszerelő nem leszek. Dacára a sok elektromos szerelésnek, melyet Orosz Gyurival műveltünk, érdeklődésem véglegesen és visszavonhatatlanul a humán dolgok felé fordult. Osztálytársaim azt hitték meghibbantam, én pedig éppen ellenkezőleg, úgy éreztem, most tértem észhez. Hétvégeken múzeumokba jártam, képtárakat látogattam, az Egyetemi Színpadon pedig végigültem az összes művészfilm sorozatot. Baráti köröm rohamosan bővülni kezdett, jónéhány amatőrfilmessel, filmrajongóval, képzőművésszel, zenésszel egészült ki.
Megkértem apámat, segítsen hozzá, hogy tanulmányaim végeztével a filmgyárba kerüljek. Arra gondolni sem mertem, hogy továbbtanulhatok. Apám ki is fejtette.
- A nővéred már főiskolás. Elég egy családban egy értelmiségi, te dolgozni fogsz. Én is ezt tettem, és fiatalabb fejjel, mint te.
Apám egyúttal azt is felvetette, hogy mi lenne, ha a magam lábára állnék. Nem sértődtem meg, sőt kijelentettem, hogy amint lehet, elköltözöm. Mindennél jobban vágytam arra, hogy végre önálló életet éljek.
Az önálló élet kezdete
Első önálló lakásom egy konyha volt a Ráday utcában, közel a Boráros térhez. Mint minden konyha, eredetileg ez is egy lakáshoz tartozott, de azt anyám több embernek is eladta, és kénytelen volt a helyiségeket máshogy elosztani. A két egymásba nyíló szobába két család költözött, a tűzhely kikerült az előszobába, anyám pedig a konyhába. A kétszer három méteres helyiséget én vettem át tőle, mikorő valamivel tágasabb helyre, egy börtöncellába költözött, hogy letöltse büntetését számtalan szélhámosságának egyike miatt.
A konyha a folyosó végéről nyílt, és egy falikutat, valamint egy lichthofra néző ablakot leszámítva üres volt. A lakberendezés bonyolult feladatát egy csapásra megoldotta, mikor lomtalanítás alkalmával hozzájutottam egy egész falat betöltő irodai szekrényhez. Ez a szekrény számtalan kis fiókjával, rekeszével, lehúzható redőnyével és beépített íróasztalával egyszerre volt gardrób, dolgozószoba, konyha, és fotólabor. Mikor dolgozni akartam, csak fel kellett nyúlnom, és a felső sorban ott sorakoztak a könyveim, irományaim, írószereim, vagy ha munka közben megéheztem, az íróasztal feletti redőnyt felhúzva megtaláltam a villanyrezsót, tányérokat és az evőeszközöket. A bal oldali fiókokban zoknit, ruhát, fehérneműt, kicsit lejjebb pedig az élelmiszereket tartottam. A beépített asztalon állt az orosz nagyítógép és a gramofon, rajta egyetlen lemezem, Schubert Befejezetlen szimfóniája.
Reggelenként korán keltem, a falikútnál megmosakodtam és lementem a Boráros téri bisztróba reggelizni. Ide főként munkások jártak, és a pultok mellett hajléktalanok lesték a maradékot. Rendszerint buktát és fél liter tejeskávét vettem 4,40-ért. Aztán elindultam a filmgyárba.
A hangosztályon dolgoztam egy kis műhelyben, ahol nap mint nap erősítőket, szócsöveket, adó-vevőket javítottunk. Apám úgy okoskodott, hogy mivel a szemem gyenge, ajánlatosabb lesz a hangosztályon kezdenem, majd "a hangok világában" előrelépnem, előbb mint segédmikrofonos, aztán mikrofonos, kamerás, és hangmérnök. Ô ezt is előre megtervezte. A munkaidő reggel 7-től délután 3-ig tartott. Utána szabad voltam, mint a madár.
A filmgyár számomra nem volt teljesen ismeretlen terep, pár évvel azelőtt jártam már ott nyári gyakorlaton. Akkor a gépházba helyeztek, ahol alkoholos vattával törölgettem a monstrum vetítőgépek lábazatát. Rettentően unalmas volt. Sokat kóboroltam a gyár területén, benéztem a műhelyekbe, a műtermekbe, mindenhová. Egyik ilyen körutam nagy botrányba fulladt. Még újonc voltam, és nem ismertem a belső szabályokat. Láttam én, hogy ég az ajtó felett egy piros lámpa, de mint afféle zöldfülűnek, ez semmit sem jelentett. Benyitottam, és a huzat nagy erővel bevágta mögöttem az ajtót. A szemembe éles fény hasított, és csak pár másodperc múlva kezdtem visszanyerni látásomat. Vagy hatvan dühös arc meredt rám. Egy kis vörös krampuszfigura felpattant a székéből és durván rám kiáltott:
- Maga mit keres itt!?
- Én?… havi 360 forintot - hebegtem.
Óriási röhögés harsant fel mindenfelől. A kis krampusz magából kikelve ordított.
- Takarodjon innen! Maga tönkretette a felvételt! Nem látta a piros lámpát? Most kezdhetjük újra az egészet.
Két jól megtermettőr karon ragadott és könyörtelenül kipenderített a folyosóra.
Gyerekfejjel el is határoztam, hogy ilyen helyre semmiképpen sem megyek dolgozni. Másként alakult. l969 augusztus elsején beléptem a MAFILM-hez mint elektroműszerész, és csak 25 évvel később, a megszűnésekor hagytam ott, akkor már mint filmrendező.
Közben volt alkalmam alaposabban is megismerni a filmgyár belső életét. Maguk a készülő filmek a legkevésbé sem érdekeltek. A hangárszerű műtermekben egy iparos szorgalmával gyártották le mindazt, ami az akkori hétköznapokból kimaradt: hősiesség, dicső múlt, érzelem és romantika került a filmes alumíniumdobozokba.
Az igazán érdekes dolgok nem a filmekben, hanem a filmgyári büfében és a taxik hátsó ülésén játszódtak. A taxisok dokumentumokat, információkat és színésznőket szállítottak politikusokhoz és vezető beosztású emberekhez, úgy is mondhatnánk,ők voltak azok, akik a filmgyárat bekapcsolták a politikai és hatalmi elit vérkeringésébe. A filmgyári büfé pedig a kiváltságosok fényűző világa volt. Itt bélszínt sütöttek ízlés szerint, Napóleon konyakot, nylonharisnyát és kvarcórát árultak a pult alól. Mi, akik a filmvilág perifériáján éltünk, általában csak egy feketére tértünk be ide. Sokszor, míg megittuk a kávénkat, a színészek fizetésünk többszörösét játszották el lazán a pultnak támaszkodva. Elővettek egy papírpénzt a zsebükből, és letakarták a rajta lévő sorszámot. Végül az nyert, akinek a száma a legnagyobb volt. Az itt folyó élet nagyvonalúságát jellemezte az az eset is, mikor valaki 2 hónapig hitelbe fogyasztott, majd elszámoláskor elővette trabantja slusszkulcsát, és a forgalmival együtt átnyújtotta a pénztárosnak.
A hangosztály életének forgatókönyvét kevésbé fantáziadús személyek, főnökeink, a hangmérnökök írták. A felelősség felkutatásának művészei voltak, ha bármi hiba történt, a bűnöst hamarosan megtalálták beosztottjaik személyében. Azok pedig a saját beosztottjaikban.
Minderre akkor került sor, ha a forgatásba hiba csúszott, mert a hangmérnök elrontotta a hangfelvételt. Ilyenkor földhöz vágta a keze ügyébe eső legközelebbi készüléket és magából kikelve szidta a technikusokat, azaz minket. Megindult a vizsgálat. Végül a sok osztályvezető, főosztályvezető, műszaki igazgató és helyetteseik, csoport- és művezető felvonult a szerelőasztalom mögött és figyelte, amint szétszedem a hibás berendezést. A berendezés működött. Hosszasan sugdolóztak mögöttem, majd az egyikük megszólalt.
- Szirtes elvtárs, a berendezés működik, ez maradjon köztünk. Szakítson el legyen szíves egy vezetéket és a probléma meg van oldva! - mondták.
- Hát csak nem képzelik, hogy tönkreteszem a munkámat? Két hetet dolgoztam rajta, míg újrakábeleztem a berendezést - háborogtam.
- Jelentenünk kell valamit a produkciónak - felelték kórusban.
- Én akkor sem viszem el a balhét - makacskodtam. - Keressenek más bűnbakot, vagy mondják meg az igazat, hogy a hangmérnök rontotta el a felvételt.
Kitépték kezemből a működő szerkezetet és távoztak. Elmenőben a fülembe súgta az anyagbeszerző, a vezető besúgó, az osztályvezető jobbkeze :
- Ennek még lesz folytatása.
A későbbiekben kiderült, mennyire igazat mondott. Ô maga amúgy nagy képzelőerővel és diplomáciai érzékkel megáldott ember volt. Egy alkalommal vett a hangosztály számlájára száz darab küretkanalat és azt jó mélyen eldugta a folyosón sorakozó páncélszekrények egyikébe. Hogy miért volt szüksége a hangosztálynak küretkanálra, máig rejtély maradt. Ugyanez az ember több százezer forintért olyan szörpvizsgáló készüléket is vett, amelyik pontosan kimutatja, hogy a jaffa- és málnaszörpben milyen a sűrítmény és a szódavíz aránya.
Legnagyobb vállalkozása mégis az volt, amikor néhány tucat Rotex gép fejében bolgár kollégái olcsóbban adtak el nekünk négy Latvia típusú mikrobuszt. A bolgárok elégedettségéhez nem férhet kétség, az ügyes kis szerkezet feliratokat nyomott színes műanyag szalagokra, és a tetszetős csíkokat fel lehetett ragasztani irodák ajtajára, berendezések kapcsolói fölé, bárhová.
A járművekkel viszont nem jártunk valami jól. Miután beszereltük a hangtechnikai berendezéseket, használhatatlanná váltak. A túlsúlyos buszok maximum 60 kilométeres sebességgel tudtak csak haladni, ezért forgatás előtt már két-három nappal útnak kellett indítani azokat, hogy időben odaérjenek a távoli helyszínekre.
Több hónapi munkával készültek el, mégis pillanatok alatt le kellett szerelnünk a járműveket, hogy aztán óriási veszteséggel túladjanak rajtuk.
Nehéz volt szó nélkül megállni. Fiatalos hévvel, nagy hangon taglaltam a történteket a büfében, az étteremben vagy a kocsmában, ahová néha kiruccantunk sörözni. A többiek ilyenkor jóindulatúan rám szóltak, megüthetem a bokám, ha kiteregetem a filmgyár belső ügyeit.
A főnökeim eközben már azon morfondíroztak, miként szabadulhatnának meg tőlem. Esetem nem volt egyszerű, mivel kádergyerek voltam és "felső utasításra" kerültem a filmgyárba. Végül megtalálták a megoldást. Az anyagbeszerző és a hangosztály vezetője, akit mellesleg később sikkasztáson értek és azonnali hatállyal kirúgtak a filmgyárból, fegyelmi bizottság elé állítottak és rám akarták bizonyítani, hogy elloptam egy rádiósfogót.
Ekkor apámhoz fordultam, neki már volt gyakorlata a koncepciós perekkel kapcsolatban. Azt tanácsolta, kérjek magam ellen fegyelmit, de ne a filmgyáron belül, hanem a kerületi munkaügyi döntőbizottságnál.
Ez hatásosnak bizonyult. Filmgyári főnökeim haladéktalanul áthelyeztek a MAFILM II-es telepének hangosztályára, a Könyves Kálmán körútra. Akkoriban ott gyártották a kisfilmeket. A száműzöttek telepe volt ez, de legalább közelebb esett az otthonomhoz. Reggel csak felszálltam a Mester utca elején a villamosra, ami elvitt a Közvágóhídig, majd ott átszálltam egy másikra, és az éppen a gyár előtt tett le. Az átszállóhely a maga gyári környezetével és szerteágazó vasúti sínjeivel nagyon más volt, mint pár száz méterrel odébb a jólfésült belváros, vagy a filmgyár hamis kulisszái. Lepusztult, mocskos világa annyira megihletett, hogy első komolyabb amatőr filmem, a Bisztró külső felvételeit később teljes egészében ott forgattam.
Gyalog jártam be a környéket, rendszerint könyvvel a kezemben. A rakparton József Attilát, a villamoson Thomas Mannt és Dosztojevszkijt, az ágyban Proustot olvastam. A könyveket régi gödi barátomtól, Mityától kaptam kölcsön, aki hegedűszakra járt a Zeneakadémiára, és napi hat-nyolc órát kellett volna gyakorolnia, de ehelyett inkább olvasott.
Mityával eljártunk a Zeneakadémiára is, ahol a harmadik emeleti kakasülőről ingyen hallgathattuk a koncerteket. Az Egyetemi Színpadon tartott filmvetítésekre pedig belógtunk. Nagy hatással voltak ránk a francia "új hullám" filmjei, de itt láttam az olasz neorealista alkotásokat is, és a szívemhez legközelebb álló orosz avantgárd filmművészek, elsősorban Dziga Vertov és Szergej Eisenstein munkáit. Ezek végre igazi műalkotások voltak, nem úgy, mint a magyar filmek, melyeket megvetettem.
Barátaimtól kölcsönkértem egy tükörreflexes gépet, és forgatni kezdtem. Akkoriban az emberek nem szerették, ha filmfelvételt készítenek róluk, ezért titokban dolgoztam. Sokszor még így is előfordult, hogy néhány fölbőszült munkás megkergetett.
Egyik hétvégén a bisztró előtt álltam, úgy tíz méterre a bejárattól, és kockázva vettem fel a forgalmat, a bemenő és kijövő embereket. Egyszer csak a keresőben megjelent két tagbaszakadt, fehérköpenyes férfi, amint kilöknek az utcára egy öregembert. Az öreg tett néhány lépést, végül hanyatt vágódott. Annyira megdöbbentett a látvány, hogy el is felejtettem megnyomni a felvevőgép gombját. Odaugrottam a földön fekvő öreghez, akinek a fejéből csorgott a vér.
Kétségbeesve néztem körül. Egyre több ember állt meg, gyűrűt vonva körénk.
- Hívjon már valaki mentőt, ahelyett, hogy itt bámészkodnának! -
kiáltottam.
- Rokona tán, vagy ismerőse? – kérdezte a tömegből egy női hang.
- Nem ismerem, de akkor is segítenünk kell rajta, nem?
Erre szép csendesen eloldalgott mindenki. Felugrottam és a legközelebbi telefonfülkéből felhívtam a mentőket.
Néhány perc múlva megérkezett a kocsi. Az ápoló kiugrott, és leguggolt a férfi mellé. Megemelte a fejét, pár pillanatig nézte, majd visszafektette a kövezetre.
- Ez részeg. Felszakadt egy kicsit a fején a bőr, azért vérzik – jelentette ki kategorikusan, majd visszaszállt a kocsiba. A sofőr kihajolt az ajtón és leszidott.
- Ha legközelebb feleslegesen riaszt minket, megfizettetjük magával a kiszállást - mennydörögte, majd mint aki jól végezte dolgát, magára csapta a kocsi ajtaját, és már robogtak is.
A bisztró ablakánál ott álltak és néztek minket az alkalmazottak, köztük a két hentes, akik a szerencsétlen öreget kidobták.
Az eset után kitiltottak a bisztróból. Más külvárosi bisztrókat kerestem és más külvárosokat, igaz ott sem volt könnyebb a helyzetem, mert a gyárak, üzemek, hidak, vasutak katonai objektumnak számítottak, a különbség így csupán annyi volt, hogy ezentúl nem henteslegényekkel, hanem a folytonosan cirkáló pálya- és üzemőrökkel gyűlt meg a bajom.
Feleséget veszek
Szentendre, élénk színeivel, miniatűr utcácskáival, kacskaringós díszeivel mindig is kedvelt célpontja volt a fotósoknak. A kisvárosősszel különösen megszépült, az első komolyabb hideg kiürítette a máskor zsúfolt utcákat, tereket, és mi akadálytalanul kóboroltunk benne széltében- hosszában, hogy tanulmányokat, motívumfotókat készítsünk. Igyekeznünk kellett, mert estefelé már ritkábban indultak vissza a járatok, és nem volt kellemes ácsorogni a csípős hidegben.
Aznap este is épphogy sikerült elérnünk a HÉV-et. Fáradtan ültünk a zöld műbőr üléseken, ölünkben fényképezőgépeinkkel, mikor az egyik megállónál két csinos, barnabőrű, feketehajú cigánylány szállt fel a kocsiba.
Leültek velünk szembe és hangosan vihorászni kezdtek. Nem lehettek többek tizenhat évesnél. A magasabbik nagyon megtetszett nekem. Mályvaszínű párnás szája, hosszú, ívelt szemöldöke és horgas orra volt. Nem is cigánynak, inkább görögnek gondolta volna az ember.
Fogadtam egy korsó sörbe a barátaimmal, hogy meg merem kérdezni tőle, mikor szeretkezünk.
Hogy gátlásaimat leküzdjem vettem egy mély lélegzetet, és áttelepültem a lányhoz. Jó hangosan megkérdeztem tőle, hogy mindenki hallja:
- Mondd, picinyem, mikor bújunk ágyba?
A lány szeme kitágult, rettentő dühös arcot vágott, azt hittem, nekem ugrik és kikaparja a szemem. De aztán elpirult, és vékony, reszelős hangon elnevette magát.
- Máma nem, majd hónap!
Meg is beszéltük a randevút az Emke aluljáróba, délután 5-re. Otthon szépen kitakarítottam, új lepedőt húztam, tiszta inget vettem és elindultam a találkozóra.
Mária pontosan 5-kor megjelent, én megfogtam a kezét és felvittem a lakásomba.
Teste csodálatos keserédes illatot árasztott, ahogy megizzadt a szeretkezés hevében. Annyira felizgatott ez a furcsa, fűszeres, mediterrán aroma, hogy magam is meglepődtem, amikor újra és újra felébredt bennem a vágy. Minden zsigere teljes összhangban működött az én ösztönös mozgásommal, és ettől különös, eddig számomra ismeretlen magasságokba repültünk. Mindez olyan természetes egyszerűséggel alakult, zajlott, mintha Isten is egymásnak teremtett volna minket.
Este 10-kor kipattant az ágyból és tört magyarsággal ezt mondta:
- Most má mennem kee.
- Hazakísérlek, - ajánlottam.
- Ászt nem lehet.
- - Miért nem?
- Csák. Máj hónap tálálkozunk - mondta.
A hét minden napján összebújtunk, délután 5-től este 10-ig, de sohasem engedte, hogy hazakísérjem. Ez nem hagyott nyugodni.
Egyik alkalommal úgy tettem, mintha elaludtam volna, de amint kilépett, gyorsan felöltöztem és utána lopóztam. Nem vett észre. Egészen a házukig követtem.
A Keleti pályaudvar mögött, a Nefelejcs utcában laktak, egy romos bérházban. Megjegyeztem a házszámot és hazamentem.
Aztán eltelt egy hét éső elmaradt a randevúkról. Elhatároztam, hogy hétvégén megkeresem. Vasárnap délelőtt szépen felöltöztem, felvettem az érettségi öltönyömet, hozzá fehér inget, nyakkendőt. Fényesre pucoltam az egyetlen ünnepi cipőmet. Vásároltam 13 forintért egy literes Kövidinkát meg egy szál virágot.
A ház előtt megálltam, megigazítottam a nyakkendőmet és beléptem az udvarra. Magas, négyemeletes, függőfolyosós ház volt, szinte mindenki a gangon tartózkodott. Üvöltözés, sikoltozás, káromkodás hallatszott, a levegőben húsleves és égett sültszag terjengett. Megálltam az udvar közepén.
- Kit keres, fiatalember? – kiáltott le egy kövér, alkoholtól elázott öregasszony a második emeleti gangról.
- Máriát keresem – feleltem illedelmesen.
- Miféle Máriát?
- Hát azt a ... - akadt el hangom, - ... azt a gyönyörű cigánylányt, olyan fekete szeme van és horgas orra.
Zavaromban megpróbáltam leírni Mária külsejét. Szégyelltem, hogy a vezetéknevét elfelejtettem megkérdezni tőle.
- Ja, a Kolompárékhoz jött? Hát oda most nem javaslom, hogy bemenjen. Ott áll a bál.
- Miféle bál?- kérdeztem értetlenül.
- Hát nem hallja? A szokásos vasárnapi. Ilyenkor berúg az apjuk és késsel kergeti a nőket a szobában, mert meg akarja erőszakolniőket - válaszolta magától értetődő természetességgel az öregasszony.
Azt mégsem hagyhatom, gondoltam, hogy az én Máriámat az apja megbecstelenítse. Odamentem a földszinti szükséglakás ajtajához és hangosan bekopogtam. A sikoltozás, üvöltözés hirtelen abbamaradt. A gangról mindenki leste, mi fog történni.
Kinyílt az ajtó, és elém állt egy nálam nagyjából fél fejjel alacsonyabb, sovány, reszkető bajuszú férfi, vérben forgó szemekkel. Jobb kezében egy harminc centis konyhakést szorongatott.
- Mit akar? - rikácsolta.
- Hát... Máriához jöttem.
A férfi zavaros szemeivel lassan végigmért. Tekintete megakadt a zakóm zsebéből kikandikáló borosflaskán. Odabent a félhomályos konyhában egy ötven év körüli, ráncos arcú asszony reszketett.
- Jáj Ándris, menj innét - hallatszott ki még beljebbről Mária sírós hangja.
- Te maradj csöndbe, - mordult rá az öregember, aki elállta az utamat. - Mit akar tőle? - kérdezte fenyegetően.
Hirtelen kicsúszott a számon, magam sem tudom miért, talán a helyzet súlyossága miatt:
- Leánykérőbe jöttem!
Előrántottam a zsebemből a bort, ha netán szúrni akar, legyen mivel fejbe vágnom. Ô félreértette a mozdulatot, kitárta az ajtót, és betessékelt.
- Na, gyöjjön be. Asszony, poharakat! - parancsolta.
Szép illedelmesen bemutatkoztam a feleségének és átadtam a virágot, amitőlő egészen meghatódott. Poharakat tett a viaszosvászonnal leterített asztalra. Kettőt, egyet a férjének, egyet meg nekem. Közben körülnéztem. A konyhában álltunk, a sarokban lévő apró lábas tűzhelyen valami pörköltféle rotyogott. Szemben nyílt a lakás egyetlen szobája, és az ajtónyílásban három kócos, hálóinges leány szorongott, óvatosan kifelé kukucskálva. Az egyik, a középső, Mária volt. Az öreg mérgesen rájuk dördült:
- Takarodjatok befele! Asszony, nyitót! - parancsolta és leült velem szemben az asztalhoz.
A konyhakést akkurátusan maga elé helyezte, hogy kéznél legyen. Arcán szomorúság tükröződött. Hosszan a szemembe nézett, majd megkérdezte:
- Biboldó vagy, mi?
- Már elnézést, de nem tudom, mi az, - feleltem.
- Asszony, hogy mondják azt, hogy biboldó magyarul, na!?
- Zsidó, zsidó, zsidónak mondják, - válaszolta a felesége.
- Igen, az vagyok, - mondtam, - de ez nekem nem jelent semmit, mert nem vagyok vallásos.
- Akkor is biboldó vagy, a többi nem érdekes, - jelentette ki kategorikusan az öreg és töltött a poharakba.
Koccintottunk.
- Üldözött vagy, mint mi! Erre iszunk, - mondta és felhajtottuk a pohár bort.
Újra teletöltötte a poharakat.
- Szóval te el akarod venni a Máriát. Osztán mibül fogod eltartani? Úgy látom, jól öltözködöl, van mit a tejbe aprítanod.
Elmeséltem neki, hogy egy kis konyhában lakom, és hogy elektroműszerészként a levonások után 997 forintot kapok kézhez minden hónapban.
- No, aa nem sok, - mondta. - Mária, gyere csak ide! - kiáltotta a szoba felé.
Mária félszegen előbújt egy szál szakadt hálóingben. Két lánytestvére lopva az ajtófélfáig követte.
- Kapjá má valamit magadra, így pendelybe mégse illik a fiatalember előtt mutatkozni, - szólt rá az anyja. - Ott a kendőm az ágyon, terítsd magadra.
Újra ittunk. Illedelmesen megkérdeztem, szabad-e rágyújtanom. Elővettem a Munkást és megkínáltam az öreget. Feszülten izegtem-mozogtam a széken. Nem tudtam, most mi lesz. Megint töltött, megint ittunk. Az öreg arca kezdett elborulni, láttam, hogy hamarosan berúg.
- Mária pakolj, megyünk! - kiáltottam a szobába.
- Háá nem úgy van a, - dünnyögött a lerészegedett apa -, egy üveg boré elviszed a jányomat? Ne aggya az Úriste! -- kiáltotta.
- Nézze, mi szeretjük egymást, és ennek nem lehet gátat vetni!
- Ammá igaz - felelte.
- Én tisztességes szándékkal jöttem, ahogy illik, de ha nem adja a lányt, akkor megszöktetem - jelentettem ki meglepő határozottsággal és felálltam az asztaltól.
Ez volt a legveszélyesebb pillanat. Hátra is léptem rögtön, hogy ha szúr, kikerüljem. De nem szúrt. Megtört benne a büszkeség, elbágyadt.
- No jó, vigyed. Legalább egy szájjal kevesebbet kő etetni De aztán rendesen bánj vele, jóravaló jány ez. Csak szegény nem találja még a helyét a világba .. meglátogatlak titeket - ígérte, majd egész felsőtestével lebukott az asztalra.
Mária gyorsan összepakolt, cipőt a nővére adott kölcsön neki. Annyi holmija volt, amennyi könnyedén elfért egy nylonszatyorban. A húga sírva borult a nyakába, az anyja is:
- Jó neked, végre kikerülsz ebből a pokolból - mondták szinte kórusban.
A hideg téli utcákon havas szél fújt. Átöleltem Máriát, úgy siettünk haza. Otthon jól befűtöttem, forró teát ittunk cukorral, citrompótlóval. Egész éjjel szeretkeztünk. Néha elszenderedtem és amikor felriadtam, azt láttam, hogy Mária összekuporodva ül az ágy szélén és csak néz maga elé. Nem tudtam, mi baja, de hamarosan elaludtam, mert hajnalban munkába kellett indulnom.
Nagyon szépen teltek a mézesheteink, egyedül az zavart, hogy Mária néha elmereng és ilyenkor arcán valami bágyadt szomorúság jelenik meg. Igyekeztemőt megvigasztalni, de ez csak ritkán sikerült. Azt hiszem, nehéz volt megemésztenie a hirtelen változást.
Mária és családja két éve kerültek Pestre, előtte Komádiban, egy putriban laktak a falu szélén. Szülei oláh cigányok voltak. Anyját, akit a szülők másnak szántak, az esküvőjéről szöktette meg Mária apja. Azon kevés cigányasszonyok közé tartozott, akiknek kék a szemük, és a hajuk sem fekete, hanem amolyan kese, se barna, se szőke.
A család nagy nyomorban élt, a férfi ivott, és verteőket. Serdülő lányaival rendszeresen erőszakoskodott. Mária és Irén megmenekültek, de Györgyit, a nővérüket szemük láttára erőszakolta meg.
Györgyit aztán egy Jóska nevű cigányfiú feleségül vette, éső három gyereket szült neki. Mikor megismertem, éppen a negyediket várta. Nem hasonlított a testvéreire, inkább anyja lánya volt, apró termetű, hosszú hajú, széles csípőjű nő. Györgyi esténként szépen felöltözött, volt egy fényespiros szaténszoknyája, általában azt vette fel, és lement a kocsmába. Kinézett magának egy férfit, flörtölt vele, majd alaposan leitatta. A dolgot Jóska és annak haverjai fejezték be, a hazafelé tántorgó részeget kirabolták valamelyik kapualjban.
Negyedik gyerekük megszületése után Györgyiék egy penészes falú mosókonyhába költöztek, és abban laktak vagy egy évig. Közben a gyerekek sorban megbetegedtek, köhögtek, izületi fájdalmaik voltak. Beadtak egy kérvényt rendes lakásra, de a Tanács nem válaszolt.
Jóska végül komoly lépésre szánta el magát. Az egész egy névnapi házibulin történt, ahol mindnyájan alaposan berúgtunk. Emlékszem, Mária apját épp felkaptam a karomba és kivittem megpisiltetni. Letoltam a nadrágját és csak úgy, a levegőben tartva meghugyoztattam, mert a vécében már bokáig állt a fekália. Mikor visszajöttünk, Jóska azzal állt elő, hogy úgy döntöttek, másnap mind beköltöznek a kerületi tanács előszobájába és addig nem mozdulnak onnan, amíg ki nem utalnak nekik egy lakást. Rám függesztette vérbe borult tekintetét. Mindenki engem nézett, ahogy ott álltam a szoba közepén, karomon a félig alélt, leendő apósommal.
- Rendben, menjünk - mondtam határozottan.
Másnap reggel az egész pereputtyal, úgy ahogy voltunk, kialvatlanul és piszkosan a házibuli után, beköltöztünk a Tanács épületébe. Lehettünk vagy húszan. Rögtön kihívták a rendőrséget. A rendőrök, akik jól ismerték már a Kolompár famíliát, intézkedés közben Jóska fülébe súgták.
- Most mi eltűnünk, és ti visszamehettek. Ma már hiába hívnak ki minket, többet nem jövünk.
Az egész kompánia szépen visszaköltözött, engem pedig elküldtek valami harapnivalóért. A nők pokrócokat, paplanokat terítettek végig a kövezett folyosón, az ügyintézők nagy bosszúságára. A gyerekek a lépcsőházban hancúroztak, míg a felnőttek heverésztek, dohányoztak és az általam hozott kocsisbort kortyolgatták. Délben az asszonyok kis petróleumfőzőn, nagy lábasban zuzapörköltet főztek, aminek savanykás szaga betöltötte a Tanács egész épületét.
Délután mozgolódás támadt, ügyintézők jöttek- mentek dossziékkal a hónuk alatt, ajtók csapódtak, de senki sem szólt hozzánk. A levegőben volt, hogy valami történni fog. Végül mindenki eltűnt a nagyterem hatalmas tölgyfa ajtaja mögött, és egy órán keresztül csönd volt. Mikor már nem is számítottunk rá, az ügyintézők gyűrűjében megjelent maga a tanácselnök. Gyorsan, ingerülten, tőmondatokban beszélt, az egész jelenet nem tartott tovább két percnél. Ígért Jóskáéknak egy háromszobás lakást.
- Hol a kulcs? - kérdezte Jóska.
- Előbb nézzék meg, hogy megfelel-e – mondta a tanácselnök.
- Megfelel -jelentette ki Jóska - Annál rosszabb úgysem lehet, mint ahol lakunk.
Hát így lett Györgyiéknek a XIII. kerületben egy háromszobás lakása, ahol tágas, világos helységek voltak és száraz falak.
Egy vasárnap reggel, amikor Máriával Ráday utcai kis konyhánkban békésen heverésztünk az ágyon, valaki ököllel hevesen ütni kezdte a bejárati ajtót. Nem voltam különösebben meglepve, mert ezidőtájt anyámnak igen sok hitelezője jelentkezett, akiket mind a rendőrségre küldtem. Ám ezúttal Mária apja állt az ajtóban, vérben forgó szemekkel, kezében borotvával.
- Elraboltad a lányomat! - üvöltötte, hogy csak úgy zengett belé az egész ház.
Tudtam, mi a dolgom.
- Várjon, mindjárt felöltözöm, lemegyünk, iszunk egy fröccsöt és megbeszéljük a dolgot, - mondtam határozottan.
A 6:3-ba mentünk, az volt a legközelebbi borozó. Nevét a híres angol-magyar focimeccs végeredményéről kapta. Megittunk két fröccsöt. Addigra az öreg, aki nyilván már korábban megkezde a napot, rendesen berúgott. Úgy láttam itt az idő, hogy komolyan beszéljek vele, mielőtt túl késő lenne:
- No, ide figyeljen, papa! Már egyszer megvettem a lányát egy üveg Kövidinkáért. Most másodszor is megvettem két nagyfröccsért. Többször már nem veszem meg. Ez volt az utolsó. Nyugodtan jöhet hozzánk bármikor. Szívesen látom, megihatunk akár húsz fröccsöt is, de ezt a témát Máriával kapcsolatban ne is emlegesse többé. Ô az enyém, és kész.
Tetszett neki a határozottságom. Megittunk még két fröccsöt, kezet ráztunk aztán ki- ki ment a maga útjára. Ettől kezdve többé nem zaklatott minket.
Máriával a házasélet nyugalmas volt és meglepően egyszerű. Mikor hazajött a Vegyépszertől, ahol hivatalsegédként dolgozott, legtöbbször lementünk sétálni a Duna partra, vagy ha a szükség úgy hozta, elmentünk a Dimitrov térre bevásárolni. A bevásárlóutak igen tanulságosak voltak. Rendszerint Mária ment elöl, én mögötte kullogtam fémvázas hátizsákkal a vállamon, és asszisztáltam rögtönzött előadásaihoz. Volt mit tanulnom tőle. Mikor észrevette, hogy egy kofa azon hezitál, kidobja-e a maradék krumplit, vagy hazavigye,ő hirtelen megállt előtte és csípőre tette a kezét.
- Csák öt forintunk maradt, aggya má oda, há áz úgyis megrohad ott magának!
Arra az esetre, ha ez nem bizonyult volna hatásosnak, más érvet is tartogatott:
- Éhesek vágyunk mind a ketten, nézze má milyen vékonyká a férjem…és még kéé venni hagymát is. Nem szégyelli mágát, inkább kidobgya, mint ideággya!?
Az én kis törékeny galambom úgy rikácsolt, hogy belefolytotta a szót a legvérmesebb kofákba is. Féláron megvett mindent.
Esténként, ha megszállt az ihlet, kis lábítós Singer-varrógépemen egyedi tervezésű ruhakölteményeket varrtam neki. Mária kezdetben hozott szabásmintákat is, de a kusza, bonyolult hálórendszeren általában fennakadtam, ezért a hagyományos módon inkább lemértem a csípőjét, a derekát és a térdehosszát, majd rágombostűztem a kiszabott anyagot. Úgy tudott örülni minden darabnak, mint egy kisgyerek.
- Jáj, Ándris ez nágyon szép! – forgatta kezében legújabb művemet.
Egyik nap sírva jött haza. Hiába kérdezgettem, mi baja - csak a nyakamba borult és zokogott. Alig tudtam kiszedni belőle, mi történt.
Kiderült, hogy egyik főnöke, mikorő a raktárban rendezgette az iratokat, a sarokba szorította és meg akarta erőszakolni. Mária tudta, hogy ilyenkor mit kell tenni, körmeivel végigszántotta a férfi arcát, olyan mélyen, hogy az felordított fájdalmában. Lecigánykurvázta Máriát.
Nem engedtem többé a Vegyépszerbe. Mivel nem voltak iskolái, nehéz volt állást találnia, és örülhettünk, hogy végül felvették segédeladónak egy bevárosi üzletbe. Ettől kezdve az én cingár kis Máriám a Tanács körúti szőnyegboltban a háromméteres szőnyeg- göngyölegekkel birkózott egész nap. Szívós volt, mint a macska, de sokszor nagyon megfájdult a szívem, mikor érte mentem, és a kirakat üvegén át láttam, amint törékeny testével, minden erejét megfeszítve rakosgatja az óriási méretű műperzsa szőnyegeket.
Úgy döntöttem, ráveszem, hogy fejezze be az általános iskolát. Félretettem saját munkámat, és minden este együtt tanultunk helyesen írni, olvasni, számolni, majd evőeszközzel bánni, udvariasan viselkedni. Nyelvtan, történelem, irodalom leckét javítottam sokszor éjszakába nyúlóan, és magyaráztam türelmesen a számtant, mintha csak az öcsémet tanítottam volna. Mária durcáskodott, hisztizett, de három hónap múlva sikeresen levizsgázott a hetedik-nyolcadik osztály anyagából.
A nagy napon ünnepélyesen felbontottam egy féltveőrzött Egri Bikavért, és koccintottunk. Láttam a szemén, hogy zavarban van, akar mondani valamit, de nem meri. Mikor már fejünkbe szállt az ital, átöleltem és az ágyra húztam.
- Na mondd, mi nyomja a szívedet?
- Ándris, mikor veszel feleségül ?
Bambán bámultam az italomat. Eszem ágában se volt megházasodni. Mikor ezt kedvesen, de határozottan közöltem vele, sírva fakadt. El-elcsukló szavaiból, a hüppögéseiből lassan kiderült, mennyire kétségbe van esve, mert amikor jön hazafelé az utcán, sűrűn leszólítják a férfiak, utána köpdösnek és lecigánykurvázzák. Úgy gondolta, ha feleségül venném, és felvehetné a nevemet, az megvédené a támadásokkal szemben.
Szegény nem tudhatta, hogy zsidónak lenni se sokkal könnyebb.
Többet nem került szóba ez a téma, de két hónap múlva annak rendje és módja szerint összeházasodtunk. Szerény esküvő volt, nem szóltunk senkinek, csak a két tanú volt jelen. Gyűrűt is csak egyet vettem, másikra már nem tellett.
A titkos esküvő miatt aztán meg is sértődött mindenki, az én családom éppúgy, mint az övé.
Mária pár hónap múlva megfogant. Amikor megtudtam, hogy várandós, dühbe gurultam, kiabálni kezdtem, mireő sírva fakadt. Nem akartam gyereket, és egyedülőt hibáztattam meggondolatlanságunkért. Mindent elkövettem, hogy meggyőzzem arról, el kell vetetnie a magzatot. Ez nem lett volna könnyű, mert hivatalosan már házasok voltunk, és az orvosok csak egészségügyi problémák esetén voltak hajlandóak engedélyezni az abortuszt. Mária viszont makkegészséges volt.
Végül ismerőseimtől megszereztem egy nőgyógyász címét, aki jó pénzért vállalta volna a dolgot. Máriát azonban hat lóval sem lehetett elvinni hozzá. Csak sírt szegény, beült a szoba sarkába, és amikor közelítettem felé, kapart, rúgott, harapott, mint egy kis vadállat.
Alattomos módszerhez folyamodtam. Kijelentettem, ha nem hajlandó alávetni magát a műtétnek, házasság ide vagy oda, nem érdekel többé és azonnal visszaviszem az apjához.
Ettől nagyon megijedt. Apátiába esett és némán engedelmeskedett. Este, a megbeszélt időben elmentünk az orvos házához. Elegáns környéken lakott, a kapukat ilyenkor már zárták errefelé. Pár méterrel arréb állt egy telefonfülke, odamentem, hogy felszóljak, jöjjenek le és nyissák ki a kaput. Már késő este volt, szemerkélt az eső. Mária nem sírt, száraz szemmel bambult maga elé a semmibe. Elszorult szívvel figyeltem a fülkéből, ahogy ott áll ez a teljesen kiüresedett, lelkileg megtört kis ember és várja a sorsát.
Az orvos felvette a telefont és hangosan hallózott, de én nem bírtam válaszolni, csak néztem Máriát, és nem jött ki hang a torkomból. Elfutotta szememet a könny.
Lecsaptam a kagylót, odaléptem Máriához, és megfogtam a kezét.
- Gyere, menjünk haza.- mondtam.
Gépiesen követett. Aztán eltelt néhány hét, és eljutott a negyedik hónapba. Csak akkor hitte el igazán, hogy én is akarom a gyereket.
Egy október végi reggelen, mielőtt munkába indultam volna, újfent kopogtattak az ajtón. Ezúttal Mária húga, Irén állt az ajtóban, kócosan, kisírt szemmel. Kezében egy nylonzacskót szorongatott, szabadon maradt kézfejével pedig a fekete szemfestéket maszatolta el a szeme alatt. Gyönyörű volt. Hasonlított Máriára, ugyanaz a sűrű fekete haj és mélybarnaőzikeszemek, de míg Mária arcán merész ívben kanyarodtak, és élesen megtörtek a vonások, addig Irén babaarcán szelíden, lekerekítve símultak egybe.
Irén abban az időben már férjnél volt, a hatodik kerületi galerifőnökhöz, Bernsteinhez ment hozzá, akitől kislánya született. A férfit én is ismertem, hírhedt verekedő volt, intenzív, kissé háborodott tekintetéből félelmetes erő sugárzott. Mikor megjött a munkából- Lengyelországból csempészett Crocus Color márkájú nagyítógépeket- naphosszat csak az ágyán hevert és olvasott. Ismerte a klasszikusokat, a mai írókat, de leginkább a századfordulón élt filozófusokat kedvelte. Szobájának falán, fekete sprayvel festett óriási felirat futott körbe: MINDNYÁJAN EGYEDÜL VAGYUNK.
Az életőt igazolta, Irén hamarosan szakított vele és gyönyörű négyéves kislányukat hátrahagyva visszaköltözött részeges apjához és anyjához a szükséglakásba. Náluk lakott mindaddig, míg azon a bizonyos reggelen meg nem jelent nálunk a Ráday utcában.
Irén, miután bekísértük és leültettük az ágyra lassan megnyugodott, és elmesélte, hogy otthonról el kellett menekülnie, mert az apja megfenyegette, hogy megöli. A konyhában éppen a teavizet tette fel forralni, mikor a férfi hátulról nekiugrott és késsel le akarta szúrni. Még idejében megfordult, és félrelökte az apját, aki nekiesett a falnak és elájult. A ház lakói kihívták a rendőrséget és a mentőket,ő pedig kihasználta a felfordulást és megszökött. Könyörgött, hadd lakhasson velünk.
Beleegyeztem. Vettem egy dupla ágybetétet, ami csak úgy fért el a szobában, ha lehajtottuk az ágyat, de akkor az ajtót már nem lehetett kinyitni. Éjszakánként kissé nehezen aludtam el a két lány közt, sokat forgolódtam, másnap fáradtan ébredtem, de mindezért a kényelmetlenségért bőven kárpótolt gondoskodó, védelmező szeretetük. Bensőségesen éltünk, mindenhova együtt jártunk, barátaim nem kis megrökönyödésére. A gyönyörű cigánylányok úgy billegtek mellettem az utcán magassarkú cipellőikben, kicsit csámpásan de elszántan, mint kifutón a kezdő manökenek.
Kis csapatunk a szórakozóhelyeken, rock-koncerteken, és a házibulikon meglehetős feltűnést keltett. A társaságban előbb- utóbb megindultak a félreérthetetlen célozgatások arra nézve, hogy egy ágyban "alszunk" mi hárman. Ilyenkor zavartan mosolyogtam. Szégyelltem bevallani, hogy eszembe sem jutott Irénnel is kikezdeni. Közös életünk ennél sokkal több volt, már- már testvéri véd és dacszövetség.
Irigyeim, sőt riválisaim támadtak, és a verésektől sokszor éppen a két lány, Mária és Irén mentett meg. Levették magas, acélsarkú cipőiket, és fejhangon visító fúriaként támadtak az engem fenyegető izompacsirtákra. Olyan eszeveszett düh volt bennük, hogy mindenki megijedt tőlük.
Egy alkalommal megkergettek egy ismert zenészt és annak barátját a nyílt utcán. Az eset a Filmművészeti Főiskola buliján történt, ahol a női vendégek által elkényeztetett két fickó hevesen tenni kezdte a szépet Máriának és Irénnek, mit sem törődve velem. Későre járt, sokat is ittunk, ideje volt hazaindulni.Előre mentem, hogy az italtól elkábult fejem kissé kiszellőztessem, és leültem a járdaszegélyre.Éppen a friss levegőn kúráltam magam, mikor arra lettem figyelmes, hogy a férfiak, felbuzdulva eltűnésemen, megpróbálják a lányokat szívélyes mozdulatokkal Renault 4-es kocsijukba tessékelni.Villámgyorsan kijózanodtam.
- El a kezekkel, a lányok hozzám tartoznak! – kiáltottam, és megpróbáltam feltápászkodni.
Csodálkozó pillantást vetettek felém, nem értették, mit akar tőlük ez a négykézláb támolygó figura. Ráncigálni kezdték a lányokat.
- Tűnés innen, ha nem akartok a fejetekbe egy cipősarkat ! -kiabáltam tovább.
- Mi baja van ennek a kisfiúnak? - kérdezte a zenész srác.
- Otthon lenne a helye anyucinál - kontrázott a másik.
A két cigánylánynak sem kellett több. Lekapták cipőiket, és egy-két alapos suhintástól a két művész úgy megijedt, hogy még a kocsiajtót is elfelejtették becsukni, miután járgányukba ugorva elrobogtak.
Mária és Irén felemeltek és szépen hazatámogattak. Otthon borogatást kaptam a homlokomra és kamillateát. Úgy vigyázott rám a két nő, mint anyatigris a kölykére.
Nagyban csalt az ápolónő
Még ma isőrzöm azt az Esti Hírlapból kivágott újságcikket, melynek tetején ott harsog a szalagcím: NAGYBAN CSALT AZ ÁPOLÓNÔ. Anyámról szól az írás, aző szélhámosságait leplezi le színes, dermesztő részletekkel gazdagon megtűzdelve. Nem ez volt az egyetlen cikk, és nem a sajtó volt az egyetlen hely, ahol akkoriban szembesülhettem anyám viselt dolgaival.
Egy alkalommal egy háromgyerekes családanya, kicsinyeivel a karján sírva magyarázta Ráday utcai lakásunk ajtajában, hogy otthon mindent feladtak, és már nem tudnak tovább várni, hisz három hónap is eltelt azóta, hogy kifizették anyámnak a lelépést. Feljöttek Pestre, és át akarták venni az oly régóta ígért lakás kulcsát.
Sokszor elfogott a bűntudat, de önvédelemből távol tartottam magam az érzéstől. Amikor kiszolgáltatott emberek álltak az ajtóm előtt jussukat követelve, megkeményítettem magam:
- Anyámhoz semmi közöm, felőlem akár meg is halhat!
Ezen általában a legtöbb ember meghökkent, de én tovább folytattam:
- Senki sem választhatja meg a szülőanyját. Az enyém sitten van, és még jó ideig ott is lesz. Forduljanak a rendőrséghez, én egy fillért sem tudok fizetni maguknak.
Ez a durvaőszinteség néha meglepő reakciókat váltott ki. Ekkor értettem meg, hogy szinte semmit sem tudok az életről. Néhányan - annak ellenére, hogy anyám átverteőket, - elkezdték sajnálni a Kati nénit, sőt védelmükbe vettékőt. Az is előfordult, hogy csúnyán leszidtak:
- Nem szégyelli magát, így beszél a saját anyjáról?! Magát kellene börtönbe csukni!
Anyámat csalásért és okirathamisításért négy évre ítélték, és egy alföldi börtönbe, pánhalmára szállították. Havonta egyszer magamhoz vettem az úgynevezett beszélőpapírt, és meglátogattam. Mindig félretettem annyi pénzt, hogy tudjak neki venni sült csirkét, mert ez volt a kedvence. Ajándékcsomagomba még a következők kerültek: néhány cseresznyepálinkával átitatott narancs, tíz deka franciasaláta, és egy frissensült cipó.
Pánhalma egy kerítések nélküli tanyavilág volt, a kívülállók számára csak a magasőrtornyok jelezték a börtönt. Mi, látogatók egy sorompónál várakoztunk, tizenöt, húsz, sőt néha negyven percet is. Aztán megjött azőrtoronyból a jelzés, és mindenki megindult a sáros, agyagos talajon. Siettünk, szinte futottunk a börtönépület felé, mert egy órát kaptunk láthatásra, de ebbe a várakozási idő is beleszámított. Gyerekek, öregasszonyok, férfiak és nők egymást lökdösve, taszítva tapostuk a sarat, miközben a távoli épületnél felsorakozó csíkos ruhás nők sorfala vibrált a szemünk előtt.
A hozott ételeket alumíniumtálcákra tettük, és hosszú asztalok előtt szorongtunk vagy ötvenen, míg a másik oldalra bevezették a rabokat. Akkor lehetett leülni. Ôrök járkáltak mögöttünk, és árgus szemekkel figyelték, nem érintjük-e meg a rabokat, nehogy átadjunk nekik valamit. Anyámhoz hozzá sem érhettem, bármennyire vágytam rá, csak nagyokat nyelve, korgó gyomorral figyelhettem, mint tünteti el a sültcsirke darabjait.
- Kérsz, fiam? – kérdezte tele szájjal. - Látom, éhes vagy.
- Ugyan, anyám, olyan a hasam, mint a duda, - hazudtam, és gyorsan rágyújtottam, hogy elvegyem az éhségemet.
Meggyújtottam neki is egy cigit, éső, miközben evett, dohányzott is, aztán falta az alkohollal telített narancsot, mindent egyszerre, mert nem vihetett be semmit, csak a gyomrában. Közben teli szájjal kérdezgetett az otthoni dolgok felől. Folyamatosan meséltem neki, ami épp az eszembe jutott. Mindenki jól van, minden rendben van, ne törődjön semmivel, csak viselje jól magát, és akkor talán harmadolják a büntetését.
Anyámat egyébként sohasem érdekelte az, amit mondtam, de az általa feltett kérdéseknek és az általam adott válaszoknak mégis megvolt a koreográfiájuk. Mindketten tudtuk, hogy a dolgok valahol mélyebben, a kimondatlan, kimondhatatlan világban húzódnak, amiről nem beszéltünk, mert nem is lehetett.
Miután végzett, végighallgattam arról szóló álmait, hogy hamarosan amnesztia lesz, és kiszabadul, meg hogy az ügyvédje már intézi a szabadulási kérelmét. Így folyt hónapról hónapra az anyámmal való találkozások sora.
Aztán anyám egy nap váratlanul betoppant. Jó magaviseletére való tekintettel harmadolták a büntetését, és kiszabadult. Nem örültem neki, de ha már így hozta a sors, nem volt mit tenni.
Amint reszkető kezét fogva feltámogattam a lépcsőn, eszembe jutott az a sok szerencsétlen ember, aki éjjel-nappal zaklatott miatta, és arra gondoltam, most valami félelmetes időszak kezdődik, az állandó rettegés és készenlét korszaka.
Apám, mint az igazán szorult helyzetekben mindig, ezúttal is segített. Elintézte, hogy a két család soronkívül szükséglakást kapjon, így anyám beköltözhetett a belső szobába. A konyha újra konyha lett, mi pedig megkaptuk az első szobát. Irén egy időre visszament a férjéhez és a gyerekéhez, így Máriával végre édes kettesben lehettünk volna, ha anyám át nem csörtet rendszeresen a szobán, tekintve, hogy csak rajtunk keresztül juthatott be az övébe. Végül függönnyel zártuk le saját életterünket.
A konyhában szigorú rendszabályokat vezettem be, melyeknek sarkalatos pontja az volt, hogy semmit sem fogadtunk el anyámtól. Saját sónk, cukrunk, kenyerünk, krumplink volt. Megtiltottam anyámnak és Máriának is, hogy bármiben közösködjenek. Tudtam ugyanis, hogy anyám játszi könnyedséggel behálózná a naiv Máriát és különféle becstelen dolgokra venné rá.
Anyám furcsamód egészen jól tűrte ezt a helyzetet, mindössze egyszer jegyezte meg, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám, aző kápós rendszabályaival.
Már már azt hittem, felesleges volt az aggodalom, mikor egy mátrai üdülésünkről hazatérve különös dolgot tapasztaltam. A tűzhelyet és anyám ágyát leszámítva lakásunk teljesen kiürült. Anyám reszketve állt az ajtóban és kezeit tördelte:
- Tudod, fiam, festőket és parkettacsiszolókat hívtam, gondoltam, megleplek titeket, és kicsinosítom a szobátokat, mire hazaértek.
- És a holmiaink? - kérdeztem.
- Ja, azt levitettem a pincébe, hogy könnyebben dolgozhassanak az iparosok - felelte.
- De hát itt nincs kifestve és a parkettával sem történt semmi - jegyeztem meg.
- Hát igen, mert átvertek a melósok és nem jöttek - mondtaőszinte felháborodással.
- Akkor lemegyek a pincébe és felhozom a dolgainkat - jelentettem ki határozottan és elindultam. Anyám utánam kapott és megragadta a karomat:
- Ó, fiam, most nem tudsz lemenni, mert képzeld, csőtörés volt, és elárasztotta a pincét a víz.
Gyanakodni kezdtem.
- Akkor annál inkább le kell sietnem, hogy mentsem, ami menthető –
mondtam, és kirántva karomat anyám bilincsszerű csuklószorításából elviharzottam a pince felé.
A leginkább saját készítésű bútorainkat, és a gyönyörű Singer varrógépet féltettem, de volt ott még hangfal, lemezjátszó, rádió, laborfelszerelés is. Nem beszélve a kézikurblis mosógépről és a Szaratov hűtőszekrényről, melyekhez gyermekkori emlékek fűztek. A ruháknak, melyeket saját kezűleg varrtam Máriának, szintén ott kellett lenniük. Rohantam hát, hogy mentsem, ami menthető.
Szerencsére a fényképezőgépemet és a kis filmkamerámat, mint mindig, ezúttal is magammal vittem a kirándulásra.
A pince lejárati ajtaja zárva volt. A házmester, Józsi bácsi a kapuban álldogált, söprűjére támaszkodva. Szerette a bort, teljesen sosem józanodott ki, de jószívű, derék parasztember volt.
- Józsi bácsi, hallom teljesen elárasztotta a víz a pincét! Mit ácsorog itt, és hol vannak a tűzoltók? – kiáltottam rá.
Végigmért:
- Mennyit ittál fiam, hogy ilyen hülyeségeket beszélsz? Most voltam lent fáért, nekem elhiheted, csont száraz minden.
Gyorsan előszedtük a kulcsot és lementünk. Reszkető kézzel nyitottam ki a sufninkat. Teljesen üres volt. Nem szóltam egy szót sem, visszaballagtam a harmadik emeletre.
Anyám tehát eladta mindenünket az utolsó szögig. Mint vészhelyzetekben általában, most is különleges nyugalom szállt meg. Mit tegyek, kérdeztem magamtól. Üssem agyon? Attól még semmi sem változik, legfeljebb én is börtönbe kerülök.
Mikor felértem, anyám még ott állt az ajtóban. Keze, lába reszketett a félelemtől. Megálltam előtte, és nem szóltam egy szót sem, csak hosszan a szemébe néztem. Úgy remegett, hogy majdnem elesett. Halottsápadt volt, az arcából kifutott a vér.
Arcomat egészen közel tartottam az övéhez, és halk, de érthető hangon mondtam:
- Valóban elárasztotta a víz a pincét. Meg sem lehet közelíteni a sufninkat. Mindenünk odaveszett.
Egy ezredmásodperc alatt kapcsolt.
- Nem baj, drága fiam, szerzek én nektek mindent, csak egy pár napot adj. Addig használjátok az ágyamat, én elalszom a földön is, - hadarta lelkesen, egészen megkönnyebbülve attól, hogy segíthet rajtunk.
Mária, cigány egykedvűséggel vette tudomásul a dolgot. Nagyot nevetett és a nyakamba borult:
- Nem báj, Ándris, áz á fontos, hogy élünk. Ne bánkódj, máj csák lesz váláhogy!
Felkerestem apámat. Eltelt jó pár hónap azóta, mióta karácsonykor náluk jártam, érezhetően kissé hűvösen fogadott. Mikor elmeséltem neki, mi történt, elgondolkodott, és egy kisebb beszédet intézett hozzám:
ñ Nagyon sajnálom, fiam, hogy csak akkor jössz, amikor bajban vagy. Szomorú vagyok, hogy ennyire eltávolodtál tőlünk. De hát ez a te döntésed, a te életed. Most megpróbálok szerezni nektek egy szükséglakást. Kell hozzá a házassági anyakönyvi kivonatod, egy kimutatás, hogy mennyit keresel, és egy orvosi igazolás arról, hogy a feleséged terhes. Igaz, nem hívtál meg minket az esküvőtökre sem, sőt arról sem tájékoztattál, hogy gyereketek lesz, de hát most már mindegy. Eleget kaptam már a sorstól, úgy értem, elég pofont, de azért azt nem kívánom neked, hogy a gyereked úgy bánjon majd veled, ahogy te mivelünk.
Apám sértettsége ellenére minden követ megmozgatott a szükséglakás érdekében. Ha valaki, hátő tudhatta, hogy anyámmal együtt élni az a tragédiák végtelen sorozata.
Anyám közben összeismerkedett egy székely parasztemberrel, Béla bácsival, aki akkoriban lehetett úgy hatvanöt éves. Nyugdíjas rendészként dolgozott a Közvágóhídon, és ha vendégségbe jött hozzánk, oldalast hozott, kilóját 6 forintért. A jóképű, pirospozsgás, talpig becsületes férfiőszintén szerelmes lett anyámba
Anyám az orránál fogva vezette a józan életű, egyszerű embert. Hamis váltókat íratott vele alá, sőt a nevét is aláhamisította, persze az öreg tudta nélkül. Mindezt fokozatosan, hónapokon keresztül, titokban. Anyám REF-es volt, ami azt jelentette, hogy hetente kétszer a felügyeletére kijelölt rendőrszázadosnál kellett jelentkeznie és beszámolnia az életéről.
A kijelölt rendőrszázados is belehabarodott anyámba. Virágcsokrokat küldözgetett neki, sőt egyszer karácsonyra egy gyönyörű rókabundával lepte meg, amit persze anyám már másnap eladott. A százados, akinek pontosan tudnia kellett, hogy anyám mekkora szélhámos, szemmel láthatóan elvesztette józan ítélőképességét. Rákérdezett, hogy hol a bunda, és mikor anyám valami egészen különös mesével állt elő, a derék rendőr azt is elhitte.
Béla bácsi persze az egész flörtről mit sem tudott. Már vagy három hónapja éltek együtt a belső szobában, amikor egyik este részegen jött haza. Ez szokatlan volt. Azelőtt soha egy kortyot sem ivott. A szobájukból kiszűrődő veszekedésből aztán kiderült, Béla bácsi rájött arra, hogy anyám aző nevében váltókat írt alá. Anyám azonban addig csűrte-csavarta a szót, hogy a meglett ember sírva fakadt és bocsánatért esdekelt. A béke csak ideig-óráig tartott, és a veszekedések újra fellángoltak. Az egyszerű székelyember a maga paraszteszével nem tudta megemészteni, hogy akit szeret, az becsapjaőt
Ivásnak adta a fejét. Egyre többször érkezett haza részegen, s a szomszéd szobából hallottuk, amint sírva, el- el csukló hangon kérdezi anyámat, miért teszi eztővele. Anyám mindig kitérő válaszokat adott és újabb hazugságokkal kábította szegény Béla bácsit.
Újabb kibékülés, újabb hazugságok, újabb ivászat, míg az öreg egyszer részegen a villamos elé lépett, és a szerelvény halálra gázolta.
Anyám, mint bánatos özvegy, kisírt szemekkel, talpig feketében temette el élettársát. Immáron ez volt a negyedik férfi az életében, akitől búcsút vett. Ô maga ez idő tájt még csak ötven éves volt. Kissé meghízott, az egészsége sem volt már a régi,- az egyik lába elmerevedett, a keze meg reszketett a Parkinson-kórtól, - de az agya vágott mint a beretva.
A temetés után nem sokkal titkos udvarlója, a százados állított be hozzánk. Anyám nem tartózkodott otthon, így én beszélgettem el vele az ajtóban.
A százados elpanaszolta, hogy egyre több feljelentés érkezik hozzá anyám miatt, így nem vállalhatja tovább a felelősséget érte. Valószínűleg újra börtönbe fog kerülni. Amikor elmesélte, mennyire fájlalja édesanyám "hűtlen viselkedését", csak mosolyogtam magamban.
- Nagyon szeretem az ön édesanyját. Abban bíztam, hogy túl a mély barátságon, viszonozni fogja érzelmeimet, de sajnos visszaélt a bizalmammal – vallotta be kétségbeesetten.
Majdnem megsajnáltam, de aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak rendőr, ráadásul százados. Hogyan lehetett olyan bolond, hogy így átverjék?! Azon sem csodálkoztam volna, ha töredelmesen bevallja, hogy anyámőt is belerángatta néhány kétes ügyletbe. Végül mégis erőt vettem magamon:
- Nézze, nem ön az egyetlen, akivel ez megtörtént. Azt tanácsolnám, ha nem akar bajba keveredni, szakítson meg minden kapcsolatot anyámmal. Előfordulhat, hogy beidézik tanúként a tárgyalásra, és anyám érvei annyira meggyőzőek lesznek, hogy bűnrészességgel fogják vádolni.
Meghökkent. Egészen belesápadt a gondolatba. Hálálkodott azőszinteségemért, aztán gyorsan eltávozott.
Nemsokkal ezután valamelyik éjjel dörömbölésre riadtam. Rendőrök álltak az ajtóban, házkutatási engedélyt lobogtatva. Mit tehettem, beengedtemőket. Anyámat letartóztatták, megbilincselték, majd feltúrták az egész lakást. Semmit, egyetlen árulkodó papírdarabot sem sem találtak. Anyámnak igen jó memóriája volt, mindent fejben tartott. Hajnalig tartott a kutakodás. Mikor már indultak volna, anyám sírva a nyakamba borult, megcsókolt és a fülembe súgta:
- A parketta, a parketta... - mondta elhaló hangon és már vitték is.
Nem értettem, mire gondol, talán bocsánatot akart kérni tőlem? Nem olyannak ismertem, mint aki bármit is megbánt volna. Akkor miért emlegette azt az átkozott parkettát? Kezét hátrabilincselve elhurcolták, majd rendőrautóba ültették az egész ház szeme láttára.
Jelentkezett is utólag több lakó, és felsorolták, kinek hány forinttal tartozik. Nevettem.
- Forduljanak a rendőrséghez! Semmit sem tehetek, tőlem egy fillért sem kapnak!
Visszamentem a lakásba. Mi lehet ezzel a parkettával? Fel-alá járkáltam a feldúlt szobában, forgolódtam, mindenhova benéztem. Ahogy a cserépkályhához értem, megreccsent valami. Mikor leguggoltam, észrevettem, hogy néhány parketta meglazult. Vajon mitől? Felfeszítettük Máriával a padlót, és egy kis üregben olajos rongyba burkolt csomagot találtunk. A nehéz tárgyat óvatosan kigöngyölítettem, és végül egy jókora, szovjet márkájú TT- pisztoly koppant a földön. Mellette két tár és vagy száz darab töltény. Ennek a fele sem tréfa. Fegyverrejtegetésért kaphat még plusz öt évet.
A rákövetkező éjjel lementem a Dunához és a Petőfi híd közepéről a Dunába hajítottam a fegyvert és a töltényeket.
Örültem, hogy anyám itthagyott minket, bíztam benne, hogy visszaesőként legalább négy évre szól büntetése. Így is lett, sőt az előző harmadolást is visszavonták. Ezúttal azonban nem Pánhalmára, hanem Kalocsára került.
Tudtam, hogy noha egy időre fellélegezhetünk, mindenképpen lakás után kell néznünk. Anyám kiszabadulását már saját otthonunkban akartuk megérni.
Fekete bárány vörös diplomával
Anyám távollétét kihasználva hétvégenként filmes bulikat rendeztem az üresen maradt lakásban. Ilyenkor megtelt mind a két szoba padlón kuporgó amatőr filmesekkel, akik zsíros kenyeret eszegetve bámulták a falat, ahova kis 8-as vetítőgéppel filmeket vetítettünk. Hideg időben mindenki hozott magával egy kevés tüzelőt, és felfűtöttük a nagy cserépkályhákat.
Ebben az időszakban ismerkedtem meg Dávid Andrissal és Szitányi Gáborral, majd csatlakozott hozzánk Háy Ágnes is, aki szinte minden héten levetítette egy-egy újabb animációs filmjét. Legtöbb barátom, alkotótársam az ELTE amatőr filmklubból került ki, ahová nagy örörmömre engem is felvettek.
A legjobb barátommal, Gujdár Józsival való ismeretségemet mégsem a klubnak, hanem egy munkahelyi átszervezésnek köszönhettem. Brigádunkat felsőbb utasításra áthelyezték a MAFILM III-as telepére, Pasarétre. Szerettem ezt a környéket, mert a gyerekkoromat juttatta eszembe, a családi hétvégéket, a Hűvös völgyi sétákat. Épp csak a hátizsák hiányzott ahhoz, hogy úgy érezzem, a jó levegőn, magas gesztenyefák között nem dolgozni, hanem kirándulni megyek.
Mindjárt az első napokban megbíztak azzal a feladattal, hogy csináljam meg a hangkábelezést a hangmérnöki szoba és a vetítőgépház között. Miközben a kábelekkel bajlódtam, hallottam, hogy a vetítőteremből valami furcsa zaj szűrődik ki, ami leginkább egy labda pattogására emlékeztetett. Természetesen benyitottam.
A kiürített nézőtér közepén egy pingpongasztal állt, és mögötte egy aprótermetű szakállas férfi ütötte a labdát. A filmgyári tűzrendésszel pingpongozott.
- Nahát, én eddig azt hittem, hogy ez egy kis moziterem - mondtam csodálkozva.
- Az is, de már régen nem vetítenek itt - felelte a szakállas. - Egyébként megtudhatnám a becses nevét?
Bemutatkoztunk egymásnak és megbeszéltük, hogy amikor lejár a munkaidőm, lejátszunk néhány meccset. Így is történt.
Egyik nap azután pingpong-partnerem benézett a hangosztályra és meghívott a telep másik végében lévő fotó- és filmműtermébe.
Gujdár műterme betöltött egy egész padlásteret, lehetett úgy 100 négyzetméter, és tele volt zsúfolva mindenféle, számomra ismerős és ismeretlen géppel. Akadt itt centrifuga, keltetőgép, termosztátos terrárium, állvány, kamera, mikroszkóp, kis fényszóró és még egy komplett fotólabor is. Azonnal a szívembe zártam.
Józsi egyébként Kispesten, a Wekerle telepen élt anyukájával, aki mint szövőnő vagy negyven évet húzott le a gép mellett. A nehéz, monoton munka nem tudta megtörni szellemi éleslátását, mert amikor először meglátott, azt mondta:
- Már megint egy bolond.
A munkahelyi átszervezéssel egyidejűleg nagy lépésre szántam el magam. Elhatároztam, hogy jelentkezek a Marxista-Leninista esti egyetemre. A legtöbb jelentkezőt az évi 21 nap tanulmányi szabadság, vagy a magasabb párt- és egyéb funkciók lehetősége vonzotta, engem viszont roppantul érdekelt a filozófia.
A felvételim kitűnően sikerült, H. I. filozófus külön dícséretben is részesített. Az előadások viszont rettentően unalmasak voltak. A tanulók nagy része újságot olvasott, a nők flörtöltek vagy horgoltak, a családos emberek pedig csak addig tartózkodtak benn, amíg a katalógust felolvasták.
A marxista egyetem nagyban különbözött a többitől, itt nem fiatalok, hanem joviális, harminc negyven év körüli kezdő párttitkárok, leendő értelmiségi középvezetők ültek a padokban. Nem volt sok közös témánk, kilógtam közülük: 20 éves voltam, és ráadásul kétkezi munkás. Végigültem az órákat, és egy korsó sörért beírtam társaim nevét a katalógusba, ha a manikűröshöz, a szeretőjükhöz, a közértbe, vagy a gyerekért az oviba kellett rohanniuk.
Az egyetemnek gazdag könyvtára volt, ide jártam rendszerint órák után, hogy magam győződjek meg arról, mit is mondott valójában Kant és Hegel, akikre általában csak hivatkoztak. Legtöbbször egyedül bolyongtam a Szabó Ervin könyvtárral vetekedő méretű épület termeiben, mert tanítás után a többieknek legfeljebb egy közös sörözésre futotta szűkös idejükből.
Tanulmányaim során a legérdekesebbnek azt találtam, mikor a filozófusokkal és esztétákkal személyesen is lehetett találkozni. Igaz, csak elvétve akadt köztük olyan gondolkodó elme, aki nem volt dogmatikus, és az akkoriban divatos marxista terminológiát leszámítva rendelkezett önálló szókinccsel is. A többi tanár munkásmozgalmi feladatként bifláztatta be a rosszabbnál rosszabb tankönyveket, amiket valószínűleg maguk sem értettek.
A vizsgákon alkalmam volt tapasztalni, mennyire tanulatlan és felkészületlen a hallgatók nagy része. Akadt olyan, aki három év után még nem volt teljesen tisztában azzal, mi a különbség az idealizmus és a materializmus között. A legkülönösebb mégis az volt, hogy a vizsgákon mindenkit, még a teljesen hülyéket is átengedték. Ezt, mint később megtudtam, a statisztikai kimutatás tette szükségessé. Egy marxista egyetemen senki nem bukhatott meg.
Nem sokkal azután, hogy lediplomáztam, behívattak a filmgyár egyes telepére. Gy. elvtárs, a párttitkár rendelt raportra.
- Szirtes elvtárs, maga képzett ember. Gratulálok, hogy ilyen jó eredménnyel, vörös diplomával végezte el a marxista egyetemet. Nálunk kevés olyan képzett kommunista van, mint ön, ezért szeretnénk, ha belépne a pártba. Persze nem kötelező, de biztos vagyok benne, hogy ön a tudásával hamarosan nagy eredményeket érhetne el.
- Gy. elvtárs, nyilván önnek is megvan itt a polcon az MSZMP X. Kongresszusának összefoglalója. Abban szerepel a párt alapszabályzata is. Kérem, lapozza fel.
A párttitkár meghökkent, de felállt és levette a polcról a kért dokumentumot.
- Mire kíváncsi? - kérdezte.
- Legyen szíves, lapozza fel a pártfegyelemről szóló részt. Ott van a 15. oldalon, a második bekezdésnél - mondtam.
Egészen meghökkent, hogy így ismerem ezt a friss kiadványt, amitő még át sem nézett. Miközben olvasott, fejből idéztem neki a sorokat:
- Ha szavazás esetén egy párttag ellenszavazattal él, akkor is köteles a megszavazott feladat végrehajtásában részt venni. Ez a pártfegyelem alapvető kritériuma. Nos, kérdem én, ha valamivel nem értek egyet, akkor miért vagyok köteles abban részt venni? Saját személyes véleményem ellenére cselekedjem? Ez ellentmondás, és összeegyeztethetetlen a felfogásommal. Majd ha megváltoztatják a párt szervezeti szabályzatát, akkor újra tárgyalhatunk - fejtettem ki, majd felálltam és a párttitkár döbbent tekintetétől kísérve kisétáltam.
Nem lettem párttag, noha a családunkban mindenki az volt. Fekete bárány lettem, vörös diplomával. Mikor a karácsonyi családi összejöveteleken kifejtettem nézeteimet, szegény apám sokszor erős szívgörcsöt kapott, úgyhogy a család szigorúan megtiltotta nekem a politizálást.
Filmjeimet sem az akkor megszokott és elvárt szemlélet hatotta át. A Bisztró-t, amely kimondottan a nyomorról és ennek tárgyi környezetéről szólt, sorra kidobták a különböző amatőrfilm-fesztiválokról. Éreztem, tudtam, hogy jó filmet csináltam. Az országos és budapesti amatőr filmszemlék zsűrijébe mindig delegáltak olyan elvtársakat, akiknek eszük ágában sem volt a szegénységről szóló romantikus filmversemet díjazni.
Egyedül a Főiskolák és Egyetemek amatőrfilm-fesztiválján kaptam egy harmadik helyezést. Viharkabátomban, a barátok és a szimpatizánsok tapsa közepette mentem ki a pódiumra átvenni életem első díját. Először kaptam nyilvános visszaigazolást arról, hogy a világról alkotott véleményem másokéval is találkozik.
A Bisztró amatőrfilmes körökben kisebb hírnevet szerzett nekem. Mikor Erdély Miklós megnézte az ELTE amatőrfilmklub egyik vetítésén, azt mondta, hogy ilyen vicces filmet még életében nem látott. Ezen eléggé megsértődtem. Hogy mondhat valaki ilyet egy nyomorról szóló filmversre?
A nyílt elismerés új lendületet adott a munkámnak, és megírtam a Hajnal három oldalas forgatókönyvét A Hajnal a Bisztró-ból indul ki, és helyszíne továbbra is a külváros, a régi gyárvidék.
Hajnalban és alkonyatkor indultam útnak motívumot és helyszínt keresni, filmet forgatni.Télen gyönyörű volt a táj, eleven grafika a kopár, lombtalan fákkal. Sokszor -20 fokban, még sötétben indultam el, és előfordult, hogy a film belefagyott a kamerába. Olyan merev lett, hogy eltörött.
Egyszer valahol az Óbudai Gázgyár környékén forgattam. Telihold volt, jól látszottak a távolban a gyár ódon épületei, a csúcsos tornyok, a nagy henger alakú tartályok. Éppen a szögesdrótkerítés sziluettjét komponáltam a hold életlen fénykorongja elé, mikor váratlanul egy durva hang szólt rám a kerítés tetejéről:
- Kezeket fel! Ne mozdulj! Ne nyúlj a kamerához, mert lövök!
Géppisztoly csöve meredt felém.
A gyárőr letartóztatott és bekísért azőrszobára. Nagy sokára álmosan megjelent az ügyeletes tiszt. Ki kellett fűznöm a filmet, bedobozolnom és átadnom nekik. A legkínosabb az volt, hogy az intézkedés több órán át tartott, és féltem, hogy a kölcsönkapott Bolex kamerát nem tudom időben visszajuttatni barátomnak, aki csak egy éjszakára lopta ki az egyik filmstúdióból. Szerencsére 1/2 7 körül elengedtek és azt mondták, hogy értesítenek.
Eltelt két hét, amikor ajánlott levelet kaptam a Filmlabortól, hogy az előhívott negatívot és kópiát átvehetem. Az anyagot egy szimpatikus fiatal diszpécser fiú adta át, és elárulta nekem, hogy a BM munkatársai már megnézték a negatívot, és jegyzőkönyvet vettek fel, miszerint kémtevékenységre utaló elemeket nem találtak benne.
Ennek megörültem, mert egyrészt visszakaptam a filmemet, másrészt nem kellett kifizetnem a labort, tekintve hogy a BM a saját költségén hívatta elő az anyagot.
Vérszemet kaptam. Egy hónapig forgattam, majd amikor már csak pár méter maradt a gépben, kimentem egy olyan helyre, ahol tudtam, hogy vanőrség. Például a Ferencvárosi pályaudvar környékére, ahol már sokat jártam a Bisztró forgatásakor. Feltűnő helyen felállítottam az állványomat, és addig sürgölődtem körülötte, míg észrevett azőrség. Amikor bekísértek az irodába, már tudtam mi a teendőm. Kifűztem a filmet, sőt azt is ráírtam a dobozára, hogy hány percre kell hívatni a laborban. Két-három hét múlva automatikusan kézhez kaptam a BM által előhívatott anyagot.
Sejthető volt, hogy nem tart örökké ez az ideális állapot. Egy alkalommal hiába vártam, nem jött az ajánlott levél.
Megijedtem. Féltem, hogy rendőrségi ügy lesz a dologból, és kiderül, hogy hosszú időn át a BM pénzén hívattam elő a Hajnal egyébként teljesen ártalmatlan, kémkedési szempontból érdektelen anyagait.
Körülbelül két hónap múlva telefonon kerestek a BM-ből. Egy százados közölte velem, hogy nála van a filmem, és szeretné személyesen átadni.
- Miért, van valami probléma? - kérdeztem.
- Nincs semmi gond, nagyon szépek a felvételek - válaszolta a BM-es.
- Akkor nem lehetne inkább postán? - próbálkoztam.
- Mindenképpen személyesen kívánom átadni önnek, másképp nem lehet - jelentette ki hátborzongatóan szívélyes hangon.
Már sejtettem, hogy itt nem a filmemről lesz szó.
A Margit híd pesti oldalán, a Pozsonyi út elején lévő presszóba beszéltük meg a találkozót, délelőtt 11-re. Amint beléptem, rögtön észrevettem a testes, sötét napszemüveges férfit, aki előtt ott hevert az asztalkán a filmesdobozom.
- Egyből megismertem magát a fényképről - kezdte mosolyogva a férfi és hellyel kínált.
- Miféle fényképről?
Az asztalra bökött. A doboz tetején ott díszelgett a személyi igazolványomban lévő fotóm másodpéldánya.
Hátamra tapadt az ing, annyira izgultam, de persze igyekeztem nyugodtnak látszani. Nem rendeltem semmit, hiába hívott meg. Rá se gyújtottam, mert valahol olvastam, hogy az az idegesség jele.
A férfi elnézést kért, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztek, de le kellett nyomozniuk, ki is vagyok én.
-Tudjuk hogy a Marxista Egyetemet vörös diplomával végezte el. Hogy a filmgyárban dolgozik…. És hogy velünk hívatja elő a tekercseit.- mondta, és megpaskolta a filmes dobozt.
Elvörösödtem. A tiszt sietve megnyugtatott:
-Viszzakapja, ne féljen.
-Mit akar tőlem?- nyögtem ki.
-Mit szólna, ha továbbra is folytatnánk ezt az eggyüttműködést. Persze..sokkal gyorsabban kapná vissza az anyagokat- válaszolta vontatottan, napszemüvegén át mélyen a szemembe nézve. Mikor látta, hogy nem válaszolok, sietősebben folytatta.
-Maga sok érdekes társaságban megfordul, művészekkel, fiatalokkal találkozik. Érdekes lenne róluk is filmet készíteni. Sokakat érdekelhet, hogy mit gondolnak, miről beszélnek mostanában a fiatalok.
Elfutott a méreg annak láttán, hogy ilyen ostobának néz.
- Azt akarja, hogy spicli legyek? Besúgó?
-Nem fogalmaznék ilyen szélsőségesen. Inkább úgy mondanám, hogy együttműködhetnénk.- felelte higgadtan.
-Szerintem ez nem fog menni.Én villanyszerelő vagyok, maga meg kőműves: rakosgatja egymásra a "téglákat". Mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha megmaradunk a saját szakmánknál. Ha téglára van szüksége, keressen magának mást.
Még egy ideig próbálkozott, de amikor belátta, hogy nem tud velem mit kezdeni, felállt.
-Ha meggondolja magát, tudja hol vagyunk.- mondta, és elment. Az asztalon hagyta a csomagot.
Örömteli hír várt egy szép napon: a Dévai utcában kiutaltak nekünk egy szoba-konyhás szükséglakást. A WC az udvaron volt, az udvar végében pedig egy biciklikerékgyár üzemelt, de madarat lehetett volna fogatni velem.
Gondolatban felosztottam a bejárathoz közelebb eső helységet főzőfülkére és fürdőszobára, majd fogtam magam, és vastag irónnal berajzoltam mindennek a helyét. A szobába beépített polcrendszert terveztem, majd megvettem hozzá a faanyagot, és Schwarz barátommal nekiláttunk a megvalósításnak. Sietnünk kellett, mert Máriának már csak két hete volt hátra a szülésig.
Feleségem cigány családja is kivette részét a munkából. Györgyi férje és annak barátai vagy öten, vártatlanul megjelentek a Dévai utcában:
- Ná mi kő, Ándris? - kérdezte Jóska.
Elmagyaráztam, hova jönne a kád, a csap, a csempe, meg a többi apróság.
- Hónapra megléssz - bólintott, és másnap hajnalban nekiláttak fúrni, faragni, vésni, malterozni, gipszelni.
Minden pontosan odakerült, ahova megálmodtam, és minden vadonatújonnan.
- Honnan szereztétek? - kérdeztem Jóskától naivan.
- Te ázzá ne töröggyé, áz á fontos, hogy mire gyün a baba, minden meglegyen - torkollt le Jóska.
Sejtettem, hogy nem egy lakberendezési boltban jártak, de meghatott a jóakaratuk, és nem utasítottam vissza a segítségüket. Azt hiszem, megkéseltek volna, ha lopással gyanúsítomőket.
- A káddal töröggyé, hogy hónapra itt legyen, mer ászt nem tuttunk szerezni.Túnnagy vót - mondta Jóska.
A kádat végül Gujdár Józsi barátommal vettük meg a vastelepen, néhány száz forintért. A hatalmas öntöttvas alkotmányt csak négy ember tudta feltenni a teherautóra, olyan nehéz volt. Útban hazafelé a fuvarost megállítottam a Ráday utcánál, és felszaladtam egy pillanatra, hogy lássam, rendben van-e Mária. Valami furcsa megérzésem támadt.
Mária föl-alá járkált a szobában és sírdogált.
- Ándris, nem rúg a gyerek - mondta sírós, kétségbeesett hangon.
- Ugyan, Mária, hát nem rugdoshat mindig, most biztosan pihen - vigasztaltam.
- Nem Ándris, valami báj ván, mer nem így szok pihenni - mondta.
- Jól van, akkor elvisszük először a kádat, utána átmegyünk ide a Ba
|
